Akkoriban, emlékszem, mindig leesett decemberre a hó. Én pedig nagyon vártam, hogy a hófehér pelyhek maguk alá temessék a világot. Szerettem nézni, ahogy lassan kifehéredik az utca, eltűnnek a színek, a formák, már az egész világ csak egy homogén massza, nincs különbség bokor vagy bicikli között. A hó sosem válogatott és különséget sem tett soha. Mindent belep, amit odakint talál. 

A Kossuth Park Fehérgyarmaton, 1995-ben. (Forrás: Facebook*)

Szerettem kint lenni, amikor havazott. Mesék csodatájai rémlettek előttem fel, ahogy álltam a csöndet is rabul ejtő fehérségben. A Hókirálynőre gondoltam és igyekeztem kecses alakját a köd kavargó bodrai közé képzelni. Csillagfényes estéken a Mikulás szánja után kutattam az égen. De voltak saját történeteim is, melyben elveszett lelkek kóborolnak a havas tájon, kétségbeesetten keresve a kiutat az ismeretlennek tűnő házak között, miközben észre sem veszik, hogy csupán pár lépésnyire van az otthonuk. A végén persze mindig hazataláltak, de a havat, főleg ha köddel és zúzmarával érkezett, egyszerre éreztem fenségesnek, lenyűgözőnek és tiszteletet parancsolónak.

Az évek alatt rájöttem, kevés szebb dolog van a szememnek, mint a hófödte táj. Igaz, felnőttként már nem csak a vidám oldalát látom. De gyerekkoromban nem volt más dolgom a hóval, mint játszani vele és eltűnni benne. 

Anyu csak úgy engedett ki, ha rendesen felöltöztem. Ez a "rendesen" jelen esetben minimum 4 réteg ruhát jelentett: alsónadrág/zokni/atléta, jégeralsó/még egy zokni/póló, nadrág/pulóver, anorák/űrhajós sapka/hótaposó. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én egyáltalán nem bántam, hogy egy kisebb butik heti eladását magamra kellett húznom, mert így a kinti játék is sokkal derűsebb és kényelmesebb volt. Mert hát a szabály az volt, hogy egészen addig lehetek kint, ameddig nem ázik be a ruha vagy nem izzadok meg túlságosan. Mondjuk, ez utóbbi akkoriban még nem fenyegetett nagy veszéllyel és az első dolgot is könnyű volt elkerülni, csak bizonyos helyzetekben kevesebb önfeledtségre és több figyelemre volt szükség. Péládul, maximum nyakig volt csak szabad elmerülni a hóban, vagy ha megráztad egy ágat magad fölött, akkor vigyázni kellett, nehogy a nyakadba hulljon a hó. Ha ezeket betartottam, mindent lehetett csinálni. Hógolyózni, hóembert, hóvárat építeni vagy csak sétálni a végtelen fehérségben. 

Nyakig be kellett öltöznöm, gondolom nektek is. (Forrás: Anyu)

Bár voltak barátaim, a hóban a legjobban egyedül és leginkább este szerettem játszani. Volt valami különös intimitása ilyenkor tájnak. Fent a sötét ég, lent a vakító fehérség, közöttük a lámpák fénye. Szép volt, meghitt, varázslatos. Meg hát az az illúzió is tetszett, hogy nincs körülöttem senki, csak én vagyok meg a hatalmas fehérség. Tényleg volt bennem egyfajta tisztelet a hóval kapcsolatban. Szerettem vigyázni a fehérségére, csak ott összejárni, ahol muszáj volt, és igyekeztem az érintetlenségét is megőrizni, amennyire tőlem telt, mert szerintem úgy a legszebb a havas táj, ha háborítatlan. (Kíváncsi vagyok, ha a pszichológusom elolvassa ezeket a sorokat, milyen következtetést tud levonni ebből. :)) 

A fehérgyarmati református templom és az árvízi emlékmű, 1982-ben (Forrás: Facebook*)

Amúgy a Jóisten szerintem a gyerekek miatt teremtette a havat. Persze, mondhatod, hogy infantilizmus, mégis nekem úgy tűnik, nekik jelenti a legtöbbet. És milyen jó, hogy én akkor voltam gyerek, amikor a hó valóban havat jelentett és nem latyak volt, meg sár. Mert a '80-as években az első hó már akár novemberben is leeshetett és volt olyan, hogy egész télen kitartott. Igaz, néha olvadt, de nem féltünk, mert tudtok, hogy úgyis hullik hozzá hamarosan újabb. Szóval nem kellett attól félni, hogy ha vasárnap nem mentél el még egyet szánkózni, akkor lehet, hogy egy teljes évet kellett várnod, mire újra megtehetted. Persze, akkoriban is volt hómentes időszak a télben, de az volt a ritkább eset. 

Sok szép emlékem kapcsolódik ehhez az évszakhoz, a hóhoz, a decemberhez. A nyár után (vagy épp mellett?) ez volt a kedvenc időszakom gyerekként. És nem csak a játékok, meg a szünet miatt. Szerettem a lelki készülődést az ünnepekre. Hiszen küszöbön állt a mikulás és minden adventi gyertyagyújtással egyre közelebb lopakodott a karácsony és a szilveszter is. Egyre díszesebb és fényesebb lett a világ. Beindult az izgulás, vajon tesz virgácsot a Mikulás az ablakba? És mit fog a Jézuska a fa alatt hagyni? Tucatnyi izgatott kérdés, ami majd' szétfeszítette gyermeki szívemet. De az ünnepi hangulatot még jobb kicsit későbbre hagyni. Hiszen addig is, mennyi élmény várta az ember fiát és lányát odakint, a hidegben!

Mi például sokat jártunk családilag a Szamos töltésre szánkózni. Fehérgyarmaton nőttem fel a Hunyadi utcában, amitől a fent említett töltés maximum 15 percre volt autóval. És hát, amikor a hó már megfelelő keménységűre tapadt és legalább egyszer jól meg is fagyott, apuval előszedtük az üres kék, tápos zsákokat, félig megtömtük őket szalmával, majd unokatesókkal és nagybácsikkal meg nagynénikkel felszerelkezve, a teljes családunk kivonult ereszkedni. 

Igaz, nem a Szamos töltés és nem is Fehérgyarmat, hanem Vásárosnamény, de a móka ugyanaz (Forrás: Facebook*)

A Szamos töltés kiváló volt erre a téli szórakozásra, mert nemcsak elég magas és meredek volt, de az ártérre is széles sávot hagytak a folyónak, szóval elég pálya is volt, hogy a töltés alján kilőve még jó messzire csúszhasson az ember. És bár egy-két dologra érdemes volt figyelni, nem igazán volt túlzottan veszélyes játék ez. Egyetlen egy balesetem volt csak, ami dacára annak milyen sokat jártunk szánkózni, elég jó eredménynek mondható.

Történt egyszer, hogy egy ilyen ereszkedés alkalmával nem zsák jutott nekem, hanem egy szánkó. És vagány módon, hátonfekve ereszkedtem le a töltésen. Azt viszont nem tudtam, hogy a "pálya" végén volt egy megfagyott teherautó nyom (valószínűleg a helyi vadgazdaség Ifája lehetett, amelyiknek a kereke jó 7-8 centire merült a sárban, ami aztán megfagyva egy peremes vájatot hagyott maga után), én pedig szépen nekivezetttem a szánkót ennek a nyomnak. A végeredmény az lett, hogy a szánkó megakadt a peremben, én viszont testlieg továbbcsúsztam és a szánkó végén lévő, kiálló pöckök végigszántották a derekamat és a hátamat. Szerencsére nem kaptam tetanuszt, de a két, vékony vörös vonalka a bőrömön egy darabig még büszkén hirdette a figyelmetlenségemet. 

De amúgy az utcán is szuperül lehetett szánkózni. Sokszor vitt anyu minket suliba vagy oviba szánkóval. Imádtam bebugyolálva ülni a szánon, figyelni a mozdulatlan estét, ahogy betolul a köd a háza közé. Nevetni, ha anyu bolondozva szaladni kezdett velünk és kacagni, ha néha felborultunk. 

Már javában kifelé kacsingattam az általánois iskolából, mire a tesóm ovis lett. És amikor anyu szánkóval vitte oviba, a haverokkal lenyúltuk a nagyszünetben és együtt baromkodtunk az utcán. Őszintén, igazi áldás volt, hogy akkoriban olyan kevés autó szaladgált a városban, mert a gyerekeknek sokkal több játéktere volt, mint mostanában. Persze oda kellett figyelni, de az sem volt baj, ha az önfeledtség eluralkodott rajtunk, mert nagyon kicsi volt az esélye, hogy valami baj történjen. 

Aztán jártunk a jégre is sikanyózni. (Ez a szó az egyik kedvencem, főleg a tájszólásonkénti variációi. És ez ugye más, mint a korcsolyázás, mert sikanyózni cipővel kell, korcsolyázni pedig - na, vajon, mivel? -, korcsolyával kell). Igaz, ezt a játékot apu annyira nem támogatta, nem bízott a befagyott vizekben. Valahol megértem, mert minden évben hallottunk történeteket elővigyázatlan sikanyózókról, akik alatt beszakadt a jég. Igaz, a legtöbbjük megúszta azzal, hogy csurom vizes lett a ruhája, és kicsit megfázott, de volt olyan, aki sajnos nem volt ilyen szerencsés és magával ragadta a jeges víz. Szóval, nem volt mindegy milyen jégen sikanyózik az ember. Volt egy pár szabály, amit ha betartott az ember, kicsi volt az esélye, hogy baja esik. Ebből egyre emlékszem, ez pedig az volt, hogy ne gyengítsd a jeget. Ne dobálj rá követ és azonnal gyere is le róla, ha recseg. Repedezett jégre pedig nem szabad menni. Ja és jó olyan helyen sikanyózni, ahol többen vannak. Ott biztonságosabb, mert ha véletlenül megtörténik a baj, többen tudnak segíteni.

Sikanyózás (Forrás: Facebook*)

Sokszor belegondolok, milyen jó volt a '80-as, '90-es években gyereknek lenni, amikor még nem csak hírből ismertük az igazi telet. Amikor valóban kemény zimankó várt, ha kimentél a házból. Akár -15, -20 C° is lehetett odakint, metsző széllel, függönyként szakadó hóval. Megvoltak a veszélyei, de ha az ember odafigyelt és betartott pár szabályt, sokkal többet nyerhetett; egy különleges játszóteret, amiben kicsik és nagyok is egyaránt jól érezhették magukat, még ha csak egy rövid hógolyózás erejéig is. 

Ma is szeretem a behavazott tájat. És ma is ugyanolyannak látom, mint egykor. Mintha egy másik világra nyílna kapu, mely a miénkkel együtt létezik és annyira ismerős a szemnek, mégis teljesen más a megszokottnál. 

És így a végére hadd osszam meg az egyik kedvenc téli versemet, amit szintén a gyerekkoromból mentettem át. Már korábban is írtam róla, hogy mennyire imádtam Gazdag Erzsi Mesebolt című verseskötetét. Ebből hoztam most ezt a szép költeményt.

Tél a falun 

Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.

Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
“Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej.”

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
“Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!”

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
– Hadd ébredjen tavaszra!

* A fotókat, egy kép kivételével, amin én vagyok, Molnár Károly készítette. A fényképek eredetije ezen a Facebook oldalon található.

Sziasztok, 

Demeter Norbert vagyok, [bekezdés]-díjas író és imádom a fenyőfa gyantás illatát, mert két dolgot juttat eszembe: a karácsonyt és a gintonikot. :D Üdv a Retrolurkók blogon, ahol hétről hétre, különböző témákon átívelve merülünk alá azokba a hőn szeretett és noszalgikus 80-as, 90-es évekbe.

Sok mindennel készülök nektek és igyekszem majd lehetőség szerint minden olyan tárgyat, dolgot, filmet, szóval tényleg mindent előszedni a múltból, ami valamilyen formában az életünk fontos része volt és meghatározta a fent említett két évtizedet.

Szóval kössétek fel a gatyát, mert tuti, hogy fogok tudni egy-két olyan dolgot mondani, amit már biztosan elfelejtettetek vagy ha nem is, hát hótziher, hogy jó ideje nem is gondoltatok rá. 

Hó, ha, hó, régi, jó filmeket hoz a Télapó!

Na, mármost. Nyakunkon a karácsony, A legtöbben már biztosan megvettétek vagy elkészítettétek az ajándékok nagy részét, fejben köbö kész a menüsor, megvan a vendéglista, készül a karácsonyi dekor. És akkor, amikor azt hiszed, már mindennel kész vagy és mindenre gondoltál, feldobom a jogos kérdést: mit nézel idén karácsonykor? Mert hogy a szórakozás is éppen annyira fontos ilyenkor, mint a tele has. 

Ha azt mondod, hogy Reszkessetek betörők!-et, nagy pacsi! Nagyon jó választás. Ám, ha ez nem lenne elég vagy már baromira herótod van Kevintől és a családjától, engedd meg, hogy ajánljak néhány alternatívát, miután leléptek a vendégek vagy elaludtak a gyerekek. Egyik-másik kicsikkel is nézhető, bár ezzel a listában inkább a felnőtt korosztályra gondoltam.

Ha valamiért túl durvának vagy soknak tartanád karácsonyra a most következő filmeket, semmi gond. Jövő héten rád is gondolok majd, ugyanis készül egy másik lista is, könnyedebb és kedvesebb filmekkel, amik talán jobban elnyerik a tetszésedet. 

Viszont mielőtt nekikezdenénk, érdemes pár dolgot tisztázni ezekkel a régi mozikkal kapcsolatban. 

Először is, bármennyire is vagy tele manapság új élményekkel és elvárásokkal a filmekkel kapcsolatban, a régi mozikat csakis úgy lehet nézni és újranézni, ha igyekszünk az akkori kor prizmáján keresztül látni őket. Ezek a filmek nincsenek tele csillogó, giccses és majdnem tökéletes CGI elemekkel, ekkoriban még sokkal kreatívabban kellett megoldani egy-egy jelenetet. A történet sok esetben fontosabb volt a látványnál, ezáltal a színészek is nagyobb teret kaptak, hogy játszhassanak. És lehet, hogy egyik-másik trükk fölött már eljárt az idő, de ha képesek vagyunk azzal a szemmel nézni őket, mint régen, garantálom, hogy tetszeni fognak. 

Másodsorban, légy tisztelettel irántuk. Többek között ezeknek az alkotásoknak köszönhetjük azt, hogy a filmek ma ott tartanak ahol. Azért, mert valamelyik neked nem tetszik, nem jelenti azt, hogy az ócska, rossz vagy nulla. Maximum eljárt felettük az idő. De amúgy is, minden csak nézőpont kérdése. :)

Ha most néznéd őket először, azt tanácsolom, hogy vedd annak a kornak a lenyomatának, amikor készült. 

Ha pedig már ezerszer láttad valamelyiket és unod, de mégsincs jobb ötleted, hogy mit néznél, elárulom az egyik trükkömet, amivel akárhányszor végignézheted ezeket a filmeket és mindig találhatsz bennük valami újdonságot.

Kezdj el a részletekre figyelni, ne azt akard csak látni, amit a kamera az szemed elé tol. Figyelj a díszletre, ruhákra, arra, hogy mi történik a háttérben vagy olyan színészekre, akik nem a jelenet fókuszában, középpontjában vannak. Ha elég vájtfőlű vagy, akkor a zenét is figyelheted, amit később, akár meg is hallgathatsz a filmtől külön, hozzáképzelve a jelenetet, amiben elhangzik.  

Na, mivel ez is megvolt, kezdjünk is neki ennek a kis listának.

1. Die Hard – Drágán add az életed, 1988, 131 perc

Nyugi, nem a karácsonyi pulyka égett oda!

Karácsony van. John McClane, New York-i nyomozó Los Angelesbe tart, hogy találkozzon elhidegült feleségével, Hollyval és megpróbálja rendbehozni a házasságukat. Csatlakozik a nő munkahelyén rendezett karácsonyi partihoz, ám a felhőkarcolót Hans Gruber és terrorosta csapata foglalja el, túszul ejtve az alkalmazottakat. A terrorisátk célja, hogy megszabadítsák a multinacionális céget a kötvényeiktől. McClane-nek sikerül kereket oldania és mindent megtesz azért, hogy meghiúsítsa a rablást. A 34 emeletes épületben, egyetlen szolgálati fegyverével száll szembe a bandával.

Miért érdemes megint megnézni?

Mert klasszikus akciófilm. A műfaj felélesztőjeként tartják számon, innen indult aztán ismét világhódító útjára a zsáner, olyan filmeknek törve az utat, mint a Féktelenül vagy az Úszó erőd.  

Nem lehet elsétálni Alan Rickman és Bruce Willis alakítása mellett. Mindketten nagyon jól játszanak és mindkettőjüket ez a film tette igazán híressé.

 Itt a trailer:

2. Szörnyecskék, 1984, 107 perc

Mekkora állatság, ahogy nyomják, nem? :)

Három fontos szabály van, ha az ember egy maogway-t akar tartani az otthonában:

1. Sosem érheti víz.
2. Óvni kell az erős fénytől.
3. Bárhogy is könyörög, éjfél után már nem ehet egy falatot sem.

Ezekkel az intelmekkel engedi útjára Mr. Wing Rendall Peltzert, aki a fiának, Billynek szánja karácsonyi ajándékként a kedves, plüssmacira emlékeztető lényt. Billy Gizmonak nevezi el az új kedvencét és aztán szépen sorban meg is szegi a vele kapcsolatos szabályokat. Miután a víztől elszaporodott maogway-ek jól belaknak éjfél után, gonosz szörnyecskékké változnak, aki terror alá veszi a környéket.

Miért érdemes megint megnézni?

A forgatókönyvet Chris Columbus írta (akinek rendezőként is sok, remek filmet köszönhetünk, pl: Mrs. Doubfire, Reszkessetek betörők!), a zenét Jerry Goldsmith jegyzi (Rambo, Bolygó neve: Halál, Poltergeist), exeutive producerként pedig Steven Spielberg áll a produkció mögött. És ezek a nevek akkoriban nagyon sokat nyomtak a latban. És ma sincs ez másként.

Nem a szokványos karácsonyi vígjáték és nem is a szokványos karácsonyi horror. Pont eléggé vicces és pont eléggé pikáns.

 Egy kis kedvcsináló a filmből:

3. Batman visszatér, 1992, 126 perc

Gotham City nem pihenhet. Alig szabadult meg a város az anarchista Jokertől, máris újabb veszély fenyegeti a várost és árnyékolja be a szeretet ünnepét. Nem elég, hogy a korrupt üzletember, Max Shrek igyekszik kiszipolyozni a várost, felbukkan a torzszülött Pingvin is, aki addig a Gothami kanálisokban élt, hogy átvegye a város irányítását. Batman mindent megtesz azért, hogy megállítsa a két gonosztevőt. Eközben felbukkan a szédítő Macskanő, akiről senki sem tudja igazából melyik oldalon áll.

Miért érdemes megint megnézni?

Tim Burton egyik legfurcsább és legsötétebb filmje ebből az időszakból, Danny Elfman zenéje pazarr, Keaton, DeVito, Pfeiffer és Walken brillíroznak a vásznon.

Érdekesség, hogy a Batman visszatér az egyik utolsó olyan film, amit díszletek között forgattak. Az 1993-ban bemutatott Jurassic Parkkal már mondhatni beköszönött a CGI filmek korszaka.

Gyerekeknek nem ajánlott a szexualitás és a groteksz ábrázolások miatt!

 Részletek a filmből:

4. Halálos fegyver, 1987, 110 perc

A film főhőse Martin Riggs őrmester és Roger Murtaugh őrmester, akiknek egy öngyilkossági ügyet kell megoldania, ami egy nemzetközi hírű, hírhedt drogkartel leleplezésével is összekapcsolódik. A két, teljesen különböző személyiségű férfi a közösen átélt kalandok hatására összehaverkodik, a film végén pedig már közösen ülnek Murtaugh karácsonyi vacsoráráján.

Miért érdemes megint megnézni?

Az akció jelentek miatt, a poénok miatt, Mel Gibson és Danny Glover miatt. Legalább egyszer mindenképpen látni kell. Nem mellesleg ez volt az első hollywoodi film, amiben mobiltelefon, egy Portable Radio Shack Model 17-1003-as modell szerepelt.

Itt a trailer:

5. Utánunk a tűzözön, 1996, 120 perc

Samantha Caine látszólag tökéletes életében hihetetlen változás következik be. Egy majdnem végzetes autóbaleset után rájön, hogy évekkel korábban egy titkos kormányzati szervezet profi ügynöke volt, tökéletes és hidegszívű gyilkológép. Felbéreli Mitch Henessey magánnyomozót, segítsen neki feltárnia a múltját. Samantha maga mögött hagyja családját, hogy befejezzen egy majdnem egy évtizede kudarcba fulladt akciót.

Miért érdemes megint megnézni?

Emlékszem, akkoriban az egyik kevdenc akció-thrillerem volt, tetszett Geena Davis karaktere, tökösebb volt, mint egyik-másik pasi a vászon.

Emellett vicces, akciódús, Samuel L. Jackson pedig remek, mint mindig.

Jelenet a filmből:

6. Szörnyecskék 2. – Az új falka, 1990, 107 perc

Tiszta drag queen!

Nem kell nagy duma hozzá, mert jelen esetben úgysem az a lényeg, hogy hogyan szabadulnak el a szörnyecskék, hanem az, hogy mikor és mekkora rumlit csinálnak. Mondjuk, nem is izgulták túl a forgatókönyvírók, hogy milyen látszatsztorit körítsenek az újabb őrültködés köré.

Ez azért mindet visz!

Miért érdemes megint megnézni?

Ha tetszett az első, már mehet is a második rész. Tele van remek poénokkal, a Szörnyecske-csaj ikonikus, a film kellemes időtöltést ígér. És biztosra veheted, ez egy roppant szórakoztató folytatás.

Kedvcsináló:

7. Karácsonyi lidércnyomás, 1993, 85 perc

Ez a film egy kicsit kaukktojás, mert Halloweenkor és karácsonykor is ugyanúgy elővehető. Jack Skellington, Halloween Town lakója, az ijesztgetés az erdőben sétálva rálel az ünnepek fáira, ahol egy ajtón keresztül átlép Karácsonyvárosba, Jack úgy dönt, átveszi a Mikulás (a fordításban Víg Hullás) helyét és kezdetét veszi a karácsonyi lidércnyomás.

Te mit csinálnál, ha erre ébrednél? 

Miért érdemes megint megnézni?

Bár nem Burton rendezte, ez mindképpen az ő filmje. Nagyon jól áll a történetnek a stop-motion, szuperek a dalok, jól kidolgozottak a karakterek és maga az alapötlet is elképesztően jó, nem igazán sikerült még senkinek ilyen rémisztően bájosan ellopni a karácsonyt.

Csak angol előzetest találtam:

Ki melyik filmet választja az ünnepekre? 

A véleményetekre továbbra kíváncsi vagyok. Ha van ötletetek, hogy miről nosztalgiázzunk legközelebb, ne tartsátok magatokban. Találkozzunk a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok). Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát. E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni.

Találkozzunk a jövő héten is.

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Demeter Norbert

A képeket a filmkatalogus.hu oldalról vettem kölcsön. 

Ezen a héten vendégszerzőket hívtam, hogy olyasmiről is nosztalgiázhassunk, amiért én annyira nem rajongtam gyerekként. Szerencsére a Pataki lányok írói tarsojából igazi meglepetés került elő. Fogadjátok szeretettel Eszti és Kriszti írását.

Sziasztok,

Pataki Kriszti és Eszti vagyunk, [bekezdés]-díjas szerzők, akik bármikor szívesen visszamennének 90-es évek végére egy jó kis Dragon Ball Z nézős délutánra vagy egy gyerekbulira olyan zenei klasszikusokkal, mint a Hupikék Törpikék kazetták dalai vagy éppenséggel DJ Maci. Norbi jóvoltából egy kis élménybeszámolóval készültünk nektek egyik kedvenc gyerekkori játékunkról, a kindertojásról. 

Happy Hippos figurák a Pataki lányok gyűjteményéből

Vidám kerti törpék, iskolába járó krokodilok, kőműves dinók és macskafáraók. Kinderfigurák, amikre valószínűleg ti is emlékeztek, ahogy az élményre is, amit egy-egy csokitojás megszerzése jelentett. Vajon mi lapul a belsejében? Az evéssel vagy inkább a kapszula felnyitásával kéne kezdeni? A fősor egyik hiányzó figurája kerül majd a kezünkbe, vagy valami béna kis puzzle? Örök dilemmák, és biztosan mindenki másként csinálta.

Habár a kindertojás – hivatalos nevén Kinder Meglepetés – még ma is a gyerekek egyik kedvence, és minden bizonnyal legalább annyit jelent nekik is, mint anno nekünk, mi mégis úgy érezzük, mint sok más dolog, régen valahogy ez is jobb volt. A hajdani kézzel festett, aprólékosan kidolgozott, minőségi tartozékokkal ellátott figurákat felváltották az egyszerűbb kivitelezésű, kevésbé színvonalas darabok. Ezek természetesen a kicsiknek így is megfelelnek, és mi is máig szívesen vásároljuk a terméket, ha meg kapunk valakitől ajándékba, kölyökkori lelkesedéssel kiáltunk fel, hogy „Éljen! Kindertojás!”.

A kis, retro figuráknak sok más felnőttel egyetemben máig nagy gyűjtői vagyunk, bolhapiacon és online felületeken is igyekszünk beszerezni a hiányzó gyöngyszemeket, no meg újabbakat találni a sok játéktól és az egykori rossz tárolástól  megkopott, elhasználódott darabokból.

Ebben a cikkben főként a klasszikus, kilencvenes- és kétezres évekbeli sorozatok bemutatására koncentrálunk, de előtte hadd meséljünk röviden a termék történetéről. Reméljük, hogy egy-két érdekességről is beszámolhatunk.

A tejcsoki- és tejes rétegből álló csokitojás a nevével ellentétben nem német találmány, az 1970-es években indította útjára az olasz Ferrero cég, és azóta mit sem csökkent a népszerűsége, bár nem minden országban elérhető a termék. Az Egyesült Állomkban például máig illegálisnak számít, ott ugyanis tiltottak azok az élelmiszerek, amik fogyasztásra alkalmatlan dolgot tartalmaznak, ennek ellenére becslések szerint évente több mint 800.000 kindertojás jut be engedély nélkül az országba, főként a kanadai határon keresztül. Itt mindenkiben jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egy olyan országban, ahol a fegyvertartás legális, a Kinder Meglepetés miért nem? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy világszerte nem sok olyan eset ismert, ahol a tojásokban lévő apró játékok fulladást okoztak volna, és jogos az érv, hogyha minden olyan játék be lenne vonva a piacról, ami apróbb műanyag vagy lenyelhető részeket tartalmaz, akkor ugyancsak sok termék esne ki a kínálatból.

A 2001-ben piacra dobott Kinder Joy – ami nagy népszertűségnek örvend többek között Kínában és Indiában is – azonban már szabad utat kapott az Egyesült Államokban, 2013 óta elérhető ott is annak köszönhetően, hogy a termék jól elkülöníthetően tartalmazza az ehető és a nem ehető részeket, így akadályozva meg az esetleges problémákat.

Na, de vissza a kindertojáshoz. A játékokat eleinte a cég designerei és külsős szabadúszók tervezték, 2004-ben a gyártást azonban átvette a Magic Production Group, így elkülöníthető a 2004 előtti- illetve utáni szakasz. Érdekesség, hogy a német (később osztrák) piacra különböző játékokat adtak ki, ezek általában jobb kidolgozásúak voltak, ezért van az, hogy a gyűjtők nagyrésze ma is Németországban él. Miután az MPG átvette a gyártást, már nem volt meg a különbség a németországi és az egyéb európai játékok között.

Néhány éve megjelentek a rózsaszín virágokkal jelzett, lányosabb játékokat tartalmazó verziók is, amit mi jó ötletnek tartunk, hisz még emlékszünk rá, milyen csalódás volt kislányként egy helikoptert vagy egy versenyautót megpillantani a műanyag sárga kapszulában. Érdekesség, hogy ez utóbbi a tojássárgáját hivatott jelképezni, erre mi is csak nemrég jöttünk rá.

Mint, ahogy néphagyomány szerint a dinnye kopogtatásával saccoljuk meg a gyümölcs édességét, úgy mi a kindertojások rázogatásával próbáltuk kikövetkeztetni azoknak a tartalmát. Leginkább a limitált kiadású, fősorból származó figurákat szerettük volna megszerezni. Ide tartoztak a gyűjtők által preferált, kézzel festett, összeszerelést nem igénylő, állattematikájú, minőségibb darabok vagy pl. a fémkatonák. Ha furcsán zörgött a csokitojás, úgy, mintha sok apró alkatrészt tartalmazna, vagy netán túl könnyű volt, rossz előérzeteink támadtak, amik azt súgták, hogy talán egy kirakóssal vagy egyéb, számunka használhatatlan pörgettyű-forgattyúval állunk szemben. A figurák, amikre vadásztunk, szerintünk nehezebbnek tűntek, és valahogy máshogy zörögtek, mint a többi.

És hogy miért a figurákra hajtottunk? A válasz egyszerű. Mert órákon keresztül el tudtunk játszani velük. Magunk között kinderezésnek neveztük ezt a tevékenységet, a figurákat pedig csak kindereknek hívtuk. Soknak személyisége és neve is volt (Mókuci, Macsli, Fáreó lány, igen e betűvel, mivel azt hittük, így a helyes), tudtuk melyiknek ki az anyja, a testvére, egyéb hozzátartozója. Olyan komolyan űztük a kinderezést, hogy egész kindervárosokat építettünk fel a szobánkban közlekedési hálózattal és . Volt iskola, minden kindernek külön lakása, még reggel újságok is jártak a városka lakóinak. Anyuék vettek nekünk játékpénzeket, egy időben azokat is befogtuk a játékba, azzal lehetett fizetni.

A legjelentősebb eseményt a kinderszínház felépítése jelentette számunkra. A nézőteret úgy oldottuk meg, hogy szinteket képezve egymásra pakoltuk a mesekönyveinket, azokat pedig megtöltöttük kinderekkel. A végeredmény pedig olyan lett, mint egy monumentális nézőtér, baromi jól nézett ki.

Aztán ott voltak a társasjátékozások is, ahol természetesen nem mi játszottunk egymással, hanem a kindereket versenyeztettük. Néha ötvenet is felpakoltunk a táblára, hogy izgalmas legyen a mezőny. Ezek után mindegyik játékosnak dobtunk dobókockával, és egyesével leléptük a mezőket helyettük. Így utólag már nem nagyon találunk értelmet a dologban, de gyerekszemmel izgalmas ütközeteknek lehettünk szemtanúi, és kíváncsian vártuk, hogy vajon Mókuci vagy Új lesz-e az első helyezett.

Nem csak a kinderek voltak azok, amiket felhasználtunk játékaink során. A meglepetéseket rejtő kapszulákból menő sütőporos bombákat gyártottunk a bátyánkkal és a barátainkkal a játékkommandózáshoz, amit a szőlőhegyünkön folytattunk rendszeresen. A recept egyszerű volt. Beleporcióztunk egy kis sütőport a műanyagba, ecetet öntöttünk rá, megráztuk majd elhajítottuk, a tojások pedig, valamilyen általunk ismeretlen kémiai reakció folytán felrobbantak, ami tök jó móka volt, jóféle csatákat lehetett vívni.

Annyi remek élményünk van a kindertojással, hogy nem csoda, hogy ma is gyakran álmodjuk azt, hogy valahol hiányzó darabokra lelünk. Ez az álom néhány gyereknek meg is valósulhatott 2017-ben, hiszen egy vihar után rejtélyes módon sok ezer tojás sodródott partra a németországi Langeoog szigetén valószínűsíthetőleg egy dán áruszállító hajó . Igaz, itt nem a Ferrero cég kindertojásairól van szó, hanem valami hasonló orosz termékről, mindenesetre az élmény ugyanaz lehetett.

Parta mosott tojások (forrás: DailyStar)

Hogy mi lehet a kindertojás titka? Egyfelől az édességet mindenki szereti, másrészről pedig, az emberek imádják a meglepetéseket, az ajándékot, hiszen az agy dopamint termel általa, az meg kéz a kézben jár a boldogsággal. És nem utolsó sorban a gyűjtői szenvedélynek is kedvez.

Nem tudjuk, ti hogy vagytok vele, de mi most már annyit írtunk a témáról, hogy sietünk is a boltba beszerezni néhányat.  Szuper lenne, ha ezúttal a kapszulában Elza lenne, a Jégvarázsból. 

Végezetül pedig hadd mutassunk néhány darabot a gyűjteményünkből:

Az 1991-es The Crazy Crocos - és az 1993-as Leo Venturas kollekció darabjain látszik, hogy a kézzel festés eredményeképpen sosem született két pontosan ugyanolyan figura. A kereslet megnövekedése miatt azonban sok volt a festési hiba, romlott a minőség, így ez az eljárási mód fenntarthatatlan volt a jövőre nézve, a kézzel festést felváltották egyéb megoldások.

Az egyik kedvenc kindersorunk mindig is a partizó pingvinek voltak (Peppy Pingos - 1992), ezért is vannak meg máig szinte a felismerhetetlenségig elkoptatott darabjaink belőle. A képen is látszik, milyen részletesen kidolgozottak az egyes figurák, a virágcsokrot tartó – és a spagettit kiborító pingvineknél ez különösen szembetűnő.

Ez az 1992-es kőműves dínók sorozat (Dapsy Dinos), ezekből is rengeteg figuránk van, és mindig jókedvünk lesz, ha csak rájuk nézünk.

Nagyon szerettük a sötétben világító kinderfigurákat is, a fenti kép szellemeinek többsége a 2001-es Fantomini sorból került ki. Még mindig emlékszünk a mozdulatra, hogyan tartottuk a lámpafény felé őket, hogy „megteljenek energiával”, hogy aztán a villanyt lekapcsolva a fluoreszkáló, misztikus hangulatban részesülhessünk.

Mindegyik sorozatból van egy-egy kedvencünk, az 1997-es Shalibaba kollekcióból ezek a gyermekét tartó anya és a rózsaszín fátylas hölgy-cápa voltak.

Aztán itt van a kilencvenes évek végén megjelent Miaoigizi sorozat, ami egyiptomi macskákat tartalmazott, ebből a bölcsőt ringató cica volt a kedvencünk és a múmia, akit be lehetett zárni a szarkofágjába.

A retro kedvelők bőven találhatnak maguknak csemegézni valót a neten, jelen esetben inkább a szemnek, mint a szájnak.

Ebben a videóban egy hölgy az 1993-1995-ös évekből származó tojásokat nyit fel, kicsit közelebb hozva hozzánk a múltat és az akkori élményt.

Ez pedig az a hely, amit minden gyűjtő szívesen látna:

Aki bővebben szeretné beleásni magát a kinder figurák világába, annak ajánlani tudjuk ezt az oldalt, ahol éves lebontásban szinte az összes játékot meg lehet tekinteni, ami valaha a tojásokban volt.

Te is szeretted a kindereket? Ha igen, kommentben írd meg, hogy neked melyikek voltak a kedvenceid!

Hát ez volt az ikrek Kinder nosztalgiája. Ha tetszett, akkor ne fukarkodjatok a like-okkal.

Kövessétek a Pataki lányokat a Facebookon itt, Instán pedig itt. 

A véleményetekre továbbra kíváncsi vagyok, szóval találkozzunk a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok). Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát. E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni.

Találkozzunk a jövő héten is.

Köszönöm, hogy velünk tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Sziasztok!

Demeter Norbert vagyok, [bekezdés]-díjas író és egyike annak a rengeteg gyereknek, akik hihetetlen örömmel és izgalommal várták a Mikulást. Üdv a Retrolurkók blogon, ahol hétről hétre, különböző témákon átívelve merülünk alá azokba a hőn szeretett és noszalgikus 80-as, 90-es évekbe.

Sok mindennel készülök nektek és igyekszem majd lehetőség szerint minden olyan tárgyat, dolgot, filmet, szóval tényleg mindent előszedni a múltból, ami valamilyen formában az életünk fontos része volt és meghatározta a fent említett két évtizedet.

Szóval kössétek fel a gatyát, mert tuti, hogy fogok tudni egy-két olyan dolgot mondani, amit már biztosan elfelejtettetek vagy ha nem is, hát hótziher, hogy jó ideje nem is gondoltatok rá. 

ennyire más volt régebben a világ!

Emlékszem, gyerekként izgatott ujjongással vártam, mikor kopogtat be végre a jégvirágos december a párás ablakokon. Ilyenkorra már leesett a hó, mindent beborított és én imádtam nézni, ahogyan az utcai lámpa fényében, mint aprócska csillagok, úgy ragyognak a hatalmas pelyhek, miközben ráérősen aláhullanak az égből. Csodának gondoltam és gyönyörűnek láttam a hatalmas, fehér halmokat, ahogyan mindent beterítenek, ahogy elfedik a rút, barna földet és fenséges tündérvilággá változtatják az utcát, a kertet, a házakat. Idebent duruzsol a cserépkályha, szinte, ha behunyom a szemem még most is érzem a melegnek ezt a különös, barátságos illatát és a sötét szoba ablakán át bámulom a kinti, hideg telet. 

(forrás: Pixabay)

Anyu sokszor vitt szánkóval az oviba, tetőtől talpig bebugyolálva ültem a szánon, az utcán alig járt autó, a legtöbbször mi törtünk utat magunknak a bokáig érő hóban. Bámultam a fák és bokorok ágait beterítő fehérséget, az arcunkat meleg lehelet keretezte, anyu néha szaladt is velem, volt, hogy felborultam, olyankor nagyokat nevettünk, leporoltuk a havat az anorákomról és mentünk tovább! Micsoda boldog idők, könnyekig hatódom, amikor eszembe jutnak!

Ezek nem mi vagyunk, de valami hasonló volt. (forrás: Pixabay)

Az óvodában pedig még nagyobb izgalom várt. December első heteiben már elkezdődött a készülődés: felcsendültek a Télapós dalok, verseket tanultunk, termet díszítettünk, papír hópehelyheket vágtunk, pocakos hóembereket ragasztottunk, rajzoltunk, színeztünk és közben zsongó szívvel vártuk a Mikulást. Aki mindig el is jött. És nem csak az oviba, hanem a SZRISZ-be is, ahol anyu dolgozott, ahol az ünnepséget este tartották és utána a büfében gesztenyepürét ettünk. Hideg volt, de jólesett. És közben alig vártam, hogy hazaérve az esti mesét már újonnan kapott mesekönyvből olvassa anyu fel.

És persze otthon is járt a Télapó, megtömte minden földi jóval a hótaposómat – amit ugye ilyenkkorra már kötelezően szétkacsáztam –, de nem csak az anyuék Mikulása járt. Jött a Kató Mamáék Télapója és aztán járt még Kicska Mamáéknál, Babiéknál (Istenem, el sem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztok! Micsoda csend maradt utánatok...), Lináéknál, Keresztanyunál és emlékszem, micsoda boldog kábulatban telt az egész hónap, ami ezzel a szeretetteli és aranyos ünneppel kezdődött.

Az iskolában már más volt, kevesebb varázslatot hozott, de – legalábbis nekem – , sosem vesztette el a kedvességét, az örömét ez a nap. Pedig akkora már tudtam, hogy csak fülletés az egész. De sosem haragudtam érte. Nem éreztem magam átverve, nem emlékszem sem szomorúságra, sem csalódottságra. A Télapó létezése nélkül pedig még meghatóbb volt a tudat, még ha nem is lettem volna képes ezt gyerekként megfogalmazni, de azt jelentette, hogy szeretnek. Hogy gondolnak rám. És ennél nekem sosem volt jobb érzés a világon.

Manapság sokat rohanunk, manapság sok a dolgunk. Nem csoda, hiszen felnőttünk. Ritkán van időnk gondtalannak lenni.

És hát az elmúlt években a világ is nagyot fordult. Egészen más már, mint régen volt. Már nem ülhetünk gyermeki ártatlansággal a szobában, bámulva a szállingózó pelyheket. Rengeteg dolog fenyegeti az életünket, nap, mint nap. Rémisztő dolgok történnek körülöttünk, betegségek, pandémia, tömegekbe hajtó vallási fanatikusok. Kapzsi emberek, akik el akarják lopni az adatainkat és akik ostoba szájmenésekkel akarnak pénzt kicsikarni belőlünk, hogy még nagyobb felületen hirdethessék saját, demagóg dogmáikat.

Ahogy felnövünk, egyre kevésbé lesz varázslatos ez a világ. Egyre több lesz benne a megszokás, egyre kevesebbszer futunk már a szánkóval és ha fel is borulunk, megijedünk. Hiszen nem vízálló már a ruhánk, nem anorákot hordunk, hanem szövetkabátot, vékony nadrágot, még talán sapkát sem húzunk a fejünkbe. Sokaknak talán már nincs is, aki szaladjon a szánnal, amin ülnek, nincs, aki húzza a kötelet, aki törje előttük a hóban az utat.

De a Télapó itt van, eljön. Talán ma már nem csokoládét hoz és talán nem is a kisuvickolt cipőt tömi meg minden földi jóval. De itt van, egy mosolyban, egy ölelésben, egy üzenetben. Mert a Télapó lényege nem az ajándék, nem az édesség, nem a teletömött csizma, hanem a szeretet. Ezért a füllentés, hogy felnőve megtanuld, hogy megünnepeld mindazokat, akiket szeretsz és akik téged szeretnek. Ilyen egyszerű ez az egész.

(Any Lane fotója a Pexels oldaláról)

December 6-a van. Fontos nap, egy lehetőség, hogy gondolj azokra, akik fontosak neked. Ha van gyerek a családodban, tömd tele a csizmáját mindennel, amivel csak teheted, de mellette gondolj a felnőttekre is. Lepd meg őket valamivel, egy kis apróság is elég, ha pedig nincs más lehetőséged, akkor ott a mobilod. Hívd fel őket, küldj nekik üzenetet, találkozzatok, beszélgessetek. Ne csak a kicsik ünnepe legyen ez a nap.

És este, mikor már minden elcsendesült, egy kicsit ülj le ismét az ablak elé, szívd be a benti meleg kellemes illatát, nézz ki az ablakon és talán szerencséd lesz, talán hullik majd a hó. És mégsem, az sem baj. Úgyis csak a szeretet számít. A többi csupán kellék, díszlet.

(forrás: Pixabay)

Ha más nincs, legyen ma ez a gondolat, ami elkísér. És ha szeretnétek, mondjátok el ti is, nektek milyen volt a december, a Mikulás. 

A véleményetekre továbbra kíváncsi vagyok. Ha van ötletetek, hogy miről nosztalgiázzunk legközelebb, ne tartsátok magatokban. Találkozzunk a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok). Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát. E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni.

Találkozzunk a jövő héten is.

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Demeter Norbert

Sziasztok!

Demeter Norbert vagyok, [bekezdés]-díjas író és egyik azoknak, akik gyerekkorukban imádtak a magasra halmozott szalmabálákról ugrálni. Üdv a Retrolurkók blogon, ahol hétről hétre, különböző témákon átívelve merülünk alá azokba a hőn szeretett és noszalgikus 80-as, 90-es évekbe.

Sok mindennel készülök nektek és igyekszem majd lehetőség szerint minden olyan tárgyat, dolgot, filmet, szóval tényleg mindent előszedni a múltból, ami valamilyen formában az életünk fontos része volt és meghatározta a fent említett két évtizedet.

Szóval kössétek fel a gatyát, mert tuti, hogy fogok tudni egy-két olyan dolgot mondani, amit már biztosan elfelejtettetek vagy ha nem is, hát hótziher, hogy jó ideje nem is gondoltatok rá.

Nem tudom, nálatok hogy volt, de a gyarmati piac kölyökként, nekem igazi csodahely tűnt. Rengeteg rejtett és titkos dolgával, sok esetben a pult alól előkerült termékekkel, a magasra aggatott ruhák labirintusában az ember gyermeke tényleg meseföldön érezhette magát. A rengeteg giccs és a sok használhatatlan holmi között azért mindig megtaláltuk, amit kerestünk és kínai boltok híjján, olcsón, szinte mindent kapni lehetett a játékkardtól a kacsitatón át a teljes felruházkodásig. Én úgy emlékszem, hogy sokkal jobb volt az ár értékarány, na meg a minőség is (legalábbis a ruhák tekintetében, mert másban talán még alul is maradt), mint ezekben a mostani ázsiai üzeltekben, de ne kövezzetek meg, ha mégsem így volt.

A fehérgyarmati piac 2020-ban. Nem sokat változott. (forrás: szabolcsihir.hu)

A mi családunknál a szombat délelőtt volt a piacnap. Ha télikabát, póló vagy másolt kazetta kellett, akkor a piacra mentünk. Volt, hogy gyalog zarándokolva, de ha apu ráért, akkor a menő, fehér Skodánkkal, ami a "Kisfehér" nevet viselte vagy később a barna 2105-ös Ladánkkal vágtunk neki az útnak.

A piac nekünk, akik a város szélén laktunk, messze volt, így, ha kocsi nélkül kellett menni, akkor az út belekerült olyan jó 40-45 percnyi sétába, de mivel akkoriban anyuval és tesómmal szinte mindenhová gyalog mentünk, így fel sem merült, hogy bármelyikünk is otthon maradna, csak azért, mert sétálni kell. Amúgy is jó kis korzózások voltak ezek, sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, minőségi volt az együtt töltött idő.

A piac külső, nem hivatalos zónája már nem sokkal a buszmegálló után elkezdődött; a járda egyik oldalán, a házak előtti füves placcokon már feltűntek az engedély nélkül árusítók, akik egyértelműen nem mehettek be a piac területére és ezért, kénytelenek voltak a "kapukon" kívül kínálni a portékáikat. A földre terített lepedőkön, pokrócokon általában használt, ócska holmik sorakoztak. Néha feltűnt egy-egy porcelán tea-, vagy kávékiöntő, de nem maradhattak ki a kötött vagy horgolt kézimunkák sem. Egymás hegyén hátán álltak terítők, zsebkendők, amik között itt-ott megfért egy-egy csomagnyi száraz, fejtett szemes-, vagy zöldpaszuly, vagy csigatészta.

Ilyen csődület volt akkoriban a piac előtt is. A kép 1991-ben készült. (forrás: Facebook)

Amit a legjobban utáltam a piacban, az már itt el is kezdődött: ugyanis az árusok más árusokat túlharsogva igyekeztek felhívni a figyelmet a saját portékáikra, megszólítottak, rád akarták tukmálni még azt is, amire semmi szükséged nem volt és főleg akkor kaptak vérszemet, ha látták, hogy valamin tovább időzik a pillantásod egy másodpercnél.

Már gyerekként is szerettem nézelődni, függetlenül attól, hogy az adott dolog tetszett-e vagy sem. Így aztán jó kis frusztrációkat gyúrtak belém ezek a piaci árusok azzal, hogy nem hagytak nyugodtan nézelődni, mindenképpen azt akarták, hogy tőlük vedd meg azt a sapkát vagy könyvet. Emiatt történt, hogy egy idő után, csak sunyiban, leszegett fejjel nézegettem, hogy ki mit árul. Igaz, ez sem segített megmenekülni minden kofaságtól, de a nagyját azért sikerült elkerülni.

Maga a piac az nagyon tetszett, a zsibvásár kifejezésünk tökéletesen leírja azt a hangulatot, ami ott uralkodott. Vidám, jókedvű zajok tömkelege, volt olyan stand, ahonnan zene szólt, főképp ahol valaki másolt magnókazettát vagy elektronikai cikkeket árult.

Milyen érdekes, hogy akkoriban lazán megvettünk egy kazettás, rádiós magnót vagy egy turmixgépet a piacon, ma meg már el sem tudom képzelni, hogy így tegyek. Ráadásul sok furcsa, giccses elektronikai szörnyeteg várt arra, hogy beleszeress csillogó, villogó csodájába és hazavidd. Volt például olyan magnó, aminek a hagfalait le tudtad csatolni és a hosszú zsineget letekerve intant 2.0-ás azaz sztereó "házimozit" tudtál csinálni magadnak azzal, hogy messzebbre vitted a két hangfalat egymástól. És ha ez még nem lett volna elég, akkor a hangfalakba ültetett lámpácskák kéken, pirosan, zölden vagy akármilyen színben villogva, világítva emelték a giccset egy még magasabb szintre.

Ez nem a lecsatolható hangfalas csilli-villi giccsoda, csak meg akartam mutatni, hogy pont ilyen magnónk volt otthon. (forrás: internet)

De nem rohanok túlzottan előre, mivel a gyarmati piacnak - gondolom a többinek is - megvolt a maga szerveződése és ezt a varázsutat bejárva jutottál el végül a kijárathoz, ami a bejárat is volt egyszerre. Így azért biztosan tudsz arra következteni, hogy egy kört követve tudtad bejárni a mi piacunkat. Nem igazán emlékszem minden placcra, de amik érdekesek voltak, vagy ahol sokat vásároltunk, azok azért megmaradtak.

Amiben tuti biztos vagyok, hogy ha a pokrócos árúsokon túljutottál, a "bejárat" után közvetelenül a piac divatosztályára érkeztél meg, elsőként ugyanis a ruhaárusító standok álltak egymás után. Sok ruhánk volt innen, a kedvenceim az egésznyomott, mintás pólók voltak - egy Kelly Family-sre meg egy Take That-esre emlékszem, a tesóm is és én is büszke tulajdonosai voltunk egy-egy ilyen darabnak -, de ha rövidnadrág, farmer, télikabát vagy hótaposó csizma kellett, az is volt itt, ráadásul még egész jó választékban. Egy kedvenc kabátom volt innen, amire konkrétan emlékszem,tollkabát volt, kifordítható, az egyik oldala babakék, a másik fekete. Egyszer egy halottak napi világításon ki is égettem alul. :) A hótaposókat meg rendszeresen széttapostam, mindig oldalra kacsáztam bennük.

A gyarmati piac standjai 1993-ban. (Forrás: Facebook) 

Amit imádtam, hogy teljes, butik szerű összkömforttal rendelkeztek ezek a sátras standok, volt benne öltöző is, tükörrel, szóval nem is tudom, mit akartál volna többet. Bár az is igaz, hogy a mínusz egy-két fokban nem a legfincsibb a farmernadrág próbálás, de tudtommal senki sem halt bele.

Persze, akkoriban már mentek a sportdivatmárkák is, legalábbis, azok, amik kisvárosi szinten menők voltak: Adidas, Nike, Puma, Budmil, már akkoriban is drágák voltak, legalábbis a mi pénztárcánkhoz mérten. Annak kifejezetten örülök, hogy sosem volt hiányérzetem, amiért én nem "márkás" cipőben vagy pólóban rohangálok. (Azért hívtuk márkásnak őket, mert márkájuk volt, szemben a "nóném" cuccokkal, amiket mi vettünk.) A lényeg, hogy elégedett voltam azokkal a ruhákkal, amiket kaptam. Leszögezem, nem voltunk szegények, csak ez olyan luxus volt, amit már nem engedhettünk meg csak úgy egyzserűen magunknak. Mondjuk egy szintetizátor vagy egy kottásfüzet jobban érdekelt, mint hogy van egy pipa a cipőmön, szóval gyűjtögethettem volna ruhára is, de engem más dolog jobban érdekelt. Az a szekció majd a piac vége felé várt rám. :)

Az ehhez hasonló pólók akkoriban nagyon mentek. (forrás: Etsy)

Még egy dolog volt, amit nagyon utáltam a piacozásban, pedig elengedhetetlen kelléke volt az egésznek, ez pedig az alkudozás volt. Nekem hál' Istennek sosem kellett, ellenben anyu vagy apu egészen jól tudták csinálni.

Na, de vissza a fősordrásba. A ruhások a piac jobb szélén álltak, ebből a sorból keresztben indultak rövidebb alsorok. Ezekben egy gyerek számára érdektelen dolgokat kínáltak, fazekakat, cirokseprűt, kapafejet, kacsaitatót. Halottak napja előtt koszorút, gyertyát, karácsonykor asztali vagy karácsonyfa díszeket, húsvétkor barkacsokrot is lehetett ezekből a sorokból beszerezni.

Engem, mint már említettem a piac hátulsó része érdekelt. Az érdekes rész a fehérneműs standdal indult, innen nyílt ki az igazi meseország, játékok, könyvek és kütyüktől roskadozó elektronikai cuccokat kínáló árusok.

Ehhez a kis Casio szintihez nagyon hasonló hangszert is lehetett kapni. (forrás: Matrixsynth)

Ez utobbónál a pult alatt is sok izgalmas dolog bújt meg és sok mindetn megkaptál, már ha tudta, kitől kérd és nem ártott hozzá némi ismerettség is. Mert akárkit nem szolgáltak ki ilyen formában.

Miután megvetttük az első videómagnónkat, általában rá tudtam anyuékat venni, hogy vegyünk másolt videókazettákat. Mindegyiken random filmek voltak, de aki csinálta, jó ízléssel dolgozott és mivel nekünk nem volt felvevős videónk, ezért nagyon jó volt, hogy így tudtuk bővíteni a családi filmtárat. Dennis, a komisz, a Twister, Mrs. Doubfire, mindegyik így volt meg és mellette, néha apu is vett magának egy-két Steven Segalos akciófilmet.

Mivel ezek a darabok kalózpéldánynak minősültek, nem vették elő a cipősdobozt a pult alól akárkinek, sőt akárki jelenlétében sem lehetett üzletelni. Volt, hogy várni kellett kicsit, de mivel anyuék ismerték a házaspárt, mindig volt egy kis filmes vásárfia.

De volt innen magnónk, mini billenytűs szintetizátorunk, tévéjátékok, főleg később, mikor megjelentek a Sega és a Super Nintendót másoló gépek, a videókazetták mellett a sárga játékkazetták is bekerültek a kunyerálós repertoárunkba.

Mi a tesómmal pont egy ilyen darabbal léptünk be a tv-játékok világába. (forrás: Galéria Savaria)

Innen már csak a levezető része volt a piacnak, a vásárlásban és alkudozásban megfáradt piacozót a kajásstandok és sütögetők várták. Mi ritkán vettük igénybe ezeket a szolgáltatásokat, nekem speciel sosem volt szimpatikus az állva evés. Persze volt, hogy mi gyerekek kaptunk egy lángost, anyuék meg sültkolbászt ettek, de ez nem tartozott hozzá a mi piacozási szokásainkhoz. 

Azért egy délelőttbe mindig belekerült egy ilyen kör, szóval le voltunk mozgatva rendesen. :)

Emellett például a piacon volt egyszer egy Pa-dö-dő koncert is, itt van róla a vidós bizonyíték:

Persze, kicsit hosszú, szóval nem muszáj végignézni. :)

A piac mellett ott volt a strand, (ma is ott van), és nyári szombatokon már a piacozás közben izgatottan vártuk, hogy ebéd után, újabb háromnegyed órányi sétálással, a strandon lubickolhassunk. Az onnan átszűrődő zene, zsivaj, csapkodás és a klóros víz szaga ugyanúgy hozzátartozott a piachoz, mint az árusok tömkelege. 

Egy héten kétszer volt piac, kedden (ugye, jól emlékszem?) és szombaton, más napokon és esténként a fiatalok néha összegyűltek itt, dumálni, sunyiban cigizni és persze tini szerelmespárok is kedvelték, hiszen általában zavartalanuk gabalyodhattak össze és szerezhettek akár életre szóló élményeket is.

Extra sztori: Tomi haverommal a középiskola idején sokat jártunk sétálgani a piacra, már csak a szórakozás miatt is. Tomi ugyanis katonának tanult és szerette (vagy kellett is? majd Tomi megmondja) hordani az egyenruháját és hát a piacozásra is fel-felvette. Szegény, engedély nélkül árusítók szeme azonnal elkerekedett, mikor meglátták "a" katonát. Eleinte csak mi ketten nevettünk az ijedt tekinteteken, majd néhány héttel, hónappal később, mikor már megszokták az egyenruhást, velünk együtt nevettek egy-egy újabb árus ideges pillantásán. 

A gyarmati piac ebben a formájában már megszűnt. A régi és korszerűtlen területen ma már ez a csodásan szép csarnok áll:

Forrás: Facebook

És már csak néhány régi kép, videó és pár kósza emlék őrzi a fehérgyarmati piac egykori hangulatát. :) 

Hát srácok, ennyit gondoltam mára. Remélem élveztétek ezt a kis utazást,és ha bármilyen sztoritok van piacolással kapcsolatban, nosztalgiázzatok kicsit a komment szekcióban.

A véleményetekre továbbra kíváncsi vagyok, szóval találkozzunk a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok). Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát. E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni.

Találkozzunk a jövő héten is.

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Demeter Norbert

Sziasztok!

Demeter Norbert vagyok, [bekezdés]-díjas író és egyik vagyok azoknak, akik gyerekkorukban imádtak hideg vizet inni a forró leves után. Üdv a Retrolurkók blogon, ahol hétről hétre, különböző témákon átívelve merülünk alá azokba a hőn szeretett és noszalgikus 80-as, 90-es évekbe.

Sok mindennel készülök nektek és igyekszem majd lehetőség szerint minden olyan tárgyat, dolgot, filmet, szóval tényleg mindent előszedni a múltból, ami valamilyen formában az életünk fontos része volt és meghatározta a fent említett két évtizedet.

Szóval kössétek fel a gatyát, mert tuti, hogy fogok tudni egy-két olyan dolgot mondani, amit már biztosan elfelejtettetek vagy ha nem is, hát hótziher, hogy jó ideje nem is gondoltatok rá.

És akkor kezdjük is el a mai bejegyzést. Szerintem különleges résznek nézünk elébe, remélem ti is annak gondoljátok majd, ugyanis kevés olyan ikonikus dolgot tudok elképzelni a 90-es években, amik szinte hordozzák az évtized esszenciáját, egyszerre tanították, informálták és szórakoztatták az akkori tiniket. Egyfajta bibliák voltak és internet híján tényleg innen szereztünk be minden fontos infót, ami a serdülő, fiatal léthez elengedhetetlen volt. Ezért is szenteljük ezt az epizódot a korszak egyik legnagyobb magazinjának a négy közül, ezeket pedig szerintem ti is fejből tudjátok. Ez a négy volt a Bravo, a Popcorn, az IM, azaz az Ifjúsági Magazin és a 100xszép. Ezek közül ma az én kedvencemmel, a Bravoval foglalkozunk.

A Bravo logója (forrás: Wikipédia)

Szóval a Bravo. Azt hiszem, hogy "csak" és ez idézőjelben csak újságnak hívtuk és nem magazinnak. Sajnos nem sok infót találtam fent úgy általában a magyar kiadásról, ha van kedvetek és infótok róla, akkor szívesen veszem. Ami biztos, hogy csütörtökönként jelent meg és pár osztálytársammal hazafelé menet mindig az újságos felé kerültünk, hogy még frissen, ropogósan megszerezhessük. Másnapra persze mindenki kiolvasta és meg tudtuk beszélni a fontos dolgokat. Aki nem akarta megvenni, de ez vagy az érdekelte belőle, akkor elkérhette, ugyanis péntekenként mindig bevittük a suliba.

Amúgy meglepett, hogy még mindig kapható itthon, tök érdekes, hogy esetleg a mostani, fiatal generációnak is tudja-e azt biztosítani vagy jelenteni, amit nekünk, a 90-es években. Ahogy láttam, az ára az akkori 79 Ft-ról mostanra 899 Ft és 599 Ft-ra változott. Ez utóbbi akkor érvényes, ha digitálisan vásárolod meg a magazint. Lehet, hogy csak én gondolom rosszul, de valahogy könnyebbnek tűnt a 79 Ft-ot kispórolni a zsebpénzből vagy kiimádkozni a szülőkből. Én olyan 93-től kezdve vásároltam, de nem voltak túlságosan hű a laphoz, 96-tól már elcsábított a korábban kibeszélt videózás, úgyhogy a tinimagzinokat filmes kiadványokra cseréltem, de erről majd talán máskor. :) Most térjünk vissza a Bravora.

Maga az újság német "felmenőkkel" rendelkezik, Magyarországra a rendszerváltás után érkezett meg, eleinte havonta, majd az igényekhez igazodva kéthetente, aztán asszem hetente jelent meg, de ez utóbbian már nem vagyok biztos. :)

A német anyaújságból sok cikket átvettek a magyar változatba, de emellett természetesen illusztris hazai együttesek, énekesek, hírességek is megfordultak az oldalakon. Minden rész nagyon hasonlóan épült fel és minden részben megvoltak az állandó rovatok is.

Mielőtt továbbmennék, játékra hívom azokat, akik hozzám hasonlóan egyetlen egy számot sem hagytak volna ki a Bravoból. Vegyetek elő egy papírt, meg egy tollat vagy egy cerkát, szándékosan nem a mobilotok vagy a tabletetek jegyzettömb appját mondom, legyünk stílusosak és csináljatok két sort, az egyik legyen az igen, a másik a nem. És a kérdés pedig az lesz, hogy hány állandó rovatra emlékeztek az újságból? Én mondom majd őket, ti meg húzhattok egy-egy vonalat a megfelelő sorba. 

A Bravo magazin, amit górcső alá veszünk az 1995. június 29-én megjelent 14. szám. Digitális formában itt találjátok. Sajnos, a szkennel változat nem a legjobb minőségű, szóval sajnos nem biztos, hoyg jól el tudjátok olvasni. :(

Na, nyomassuk.

A címlap az mindig is címlap volt, beédesgetett és sokszor csalogatott valami extra dologgal, vagy azzal, hogy ki van a posztereken vagy különböző kis cuccokat adtak ajándékba, felragasztható műtetkót, műpiercinget vagy éppen ruhára vasalható matricát. Ezek mindig változtak, szóval ezt nem számítjuk állandónak.

Viszont az első két oldalt már igen, ezt a rovatot Show főcímeknek hívták, ebben rövid hírek tudatták velünk az éppen aktuális album megjelenéseket, villáminterjúkat olvashattunk a legnagyobbakkal, de volt Terefere és Poptávirat rovat is és megtudhattuk kik a Menő sztárok.

Aztán voltak két, három oldas interjúk, sztársztorik, itt ebben éppen Madonnát vették górcső alá, de ami elég sokat volt, az a Bravo lelki teszt. (Ebben a számban sajnos nem jutott ennek hely az újságban.) Ezekből nagyon fontos dolgokat tudhatott meg az ember, például, hogy tud-e hűséges lenni. Ma már biztosan mulatságosnak hat ez 12-13 éves kölyöknek, de akkoriban nekünk igenis fontosnak tűnt tudni, hogy mennyire tudsz megértő lenni vagy mennyire készültél fel az első szeretkezésre.

Itt volt még az én kedvenc rovatom, a Bravo film képregény - jelen esetben ez a Nyakunkon az élet - ami totál spoileres volt, minden fontosabb infót elárult a filmről, de valahogy akkoriban nem igazán érdekelt, hogy bizonyos poénokat lelő. Ezt úgy képzelje el, aki még nem látott ilyet, hogy két teljes oldalon, filmkockákon mesélik el a történetet. Minden kocka alatt két-három sor, meg némi infó volt a filmről, kik a szereplők, mikor jön a moziba. Emlékszem, amikor a Holló volt soron, akkor más oldalakon Brandon Lee életével és halálával is foglalkoztak. Szóval volt olyan, hogy a filmhez kapcsolódóan interjúk, hírek is megjelentek.

Akkor ott volt a tutira legnépszerűbb, szintén két oldalas rovat és ha itt most a nem sorba húzol be egy strigulát, hát szégyelld magad, persze csak viccelek. De ez volt az a rovat, amit mindenki elolvasott, ez pedig a ....? Így van. Szerelem, szex, gyengédség - amit sokan nem mernek megkérdezni. Na, hát ebben volt minden. A normális kérdésektől, hogy mit tegyen a lány, ha 16 évesen terhes lesz és nem az aktuális pasi az apa az olyan extrémekig, mint a kaktuszom álmomban megerőszakolt, terhes lehetek-e, a kaktusz cserélhető például tamponra, tusfürdős dobozra egyszóval bármire, ami fallikus szimbólumként felfogható. De srácok is "írtak", megint csak idézőjelesen, mindjárt ezt is kifejtem, de fiú oldalról megjelentek a ciki helyezetben történő merevedések, a nedves álmok - akkor így hívtuk, igen, bizony -,  vagy a szülők rajtakaptak, miközben a kólás flakonnal önkielégítettem című gyöngyszemek.

Az idézőjelet azért használtam az előbb, mert ma már eléggé gyanúsan hülyének tűnhet a mi generációnk, legalábbis ezeken a leveleken keresztül. Gyanítom és ezzel nem is vagyok egyedül, hogy sokat ezek közül hasraütésszerűen írt valaki vagy esetleg hallotta a környezetében. Nem voltunk túlzottan felvilágosult kamaszok, de azért ennyire degeneráltnak nem gondolom magunkat. Főleg úgy, hogy éppen ez az újság segített más cikkeivel lerántani a leplet különböző szexuális felvilágosításokkal.

Voltak alrovatai is ennek a résznek, az első szeretkezés és a lelki segítség és tanácsok. Na, ezt a két utóbbit elhiszem, hogy valódi emberek írhatták. Eléggé úgy tűnt, hogy közel állnak a valósághoz, legalábbis közelebb, mint a többi, lehetek-e terhes attól, hogy beszéltünk a szexről című levelek.

Volt még a Bravo talk show, ebben általában interjúk szerepeltek  és sokszor egy idős, német bácsi csinálta őket, (ezt éppen nem) aki le is fotózkodott a sztárokkal. Akikre én emlékszem, Steven Tyler, Eathen Hawk, de rendszeresen bontották szét lány-, és fiúcsapatok tagjaira, hogy jobban "megismerhessük" őket. Ebben a számban a kor két nagy tinibálványával beszélgetett az újságíró.

Innen jött az újság közepe, a poszteres rész. Általában egy nagy és két kicsi volt benne, hacsak nem adtak extraként többet. Asszem a Bravo talk showban kérdezett sztárok is benne voltak, és a posztereiket egymás mellé téve szuper hosszú posztert kaptál. Nekem volt Take That-es, Spice Girls-ös.

Volt levelezős rovat, autogramcímekkel meg rajongói klubokkal, de levelező partnereket is segített találni az újság, már ha volt olyan a hirdetők között, aki megtetszett vagy szimpatikus lett az alapján a néhány mondat alapján, amit leírt magáról.

Kicsit más, a napokban, ahogy erre a bejegyzésre készültem és fejben köbö összeszedtem, hogy miről is akarok beszélni, eszembe jutott egy dolog, ami akkoriban nagyon fontosnak számított tudni a másikról, ez pedig a hobbik. Szinte minden ilyen levelező partner kereső hirdetésben benn volt, hogy hobbijaim, vagy a kifinomultabban fogalmazók használhatták a szabadidőmben szívesen... kezdetű frázist is. Ma meg már eszünkbe se jut megkérdezni, hogy kinek mi a hobbija, bár azt nem tudom, hogy mikor is hagytuk el, csak úgy érdekességként jutott az eszembe. Amúgy, ha valakinek volt ilyen levelező partnere, írja már meg, hogy milyen volt, meddig tartott, miről leveleztek, lett-e belőle valami más, komolyabb kapcsolat, barátság, szerelem, szex, gyengédség. :)

Na, de vissza a Bravohoz. A poszteres rész után néha az Új sztárok rovat jött (itt ez sincs), ezt azt hiszem nem kell sokat magyarázni. Ez egyébként sokszor változott, volt, hogy Új video volt a címe, de előfordult, hogy helyette filmeket vagy videokazettákat ajánlottak. Szóval itt ezek közül bármelyik elfogadható, hogy melyikre emlékszel.

Voltak még toplisták, ez HIT listák néven futott, volt a fő lista, a Bravo olvasók 30-as listája, meg a Bravo albumok 20-as listája. Ezeken szerepelt, hogy mióta van az adott dal, album a listán és hol állt az előző héten. Az új belépőket mindeig lilával jelölték. Volt ezen kívül még MTV lista, amerikai és angliai kislemezek és külön albumok lista.

Aztán jött a másik nagymenő rovat a Bravo-foto-love-story infantilis és sokszor bugyuta történetekkel, amiben fotókon követhettük nyomon a sztorit, hasonlóan a filmképregényhez, itt viszont szövegbuborkokban párbeszédet is kaptunk. A kor egyik nagy magyar fiúcsapata, a Happy Gang is kapott egy ilyen, több részen átívelő történetet, ugye, nem kell mondjam, micsoda minőségben.

Aztán volt rejtvény, horoszkóp, divat rovat, lemez sarok, ahol albumokat, maxi ck-ket és filmeket is ajánlottak.

Majd a végén, a korszak menő angol tanára, a Song Book rész, ahol egy-egy dalnak az angol szövege mellett a magyar fordítást is elolvashattad, tehát kis érzékkel, meg a dal sokszori meghallgatásával aránylag megtanulhattál ezt-azt. Gondolom, ez leginkább akkor volt hasznos, ha tanultad suliban is az angolt. Én általánosban németes voltam, meg amúgy is jobban szerettem a magyar zenéket, szóval (sajnos) nekem ez szinte totálisan kimaradt. Hacsak nem volt egy-egy ballada közöttük, mint pl. az All-4-One formáció I swear című dala, mert azt magyarul is bevágtam.

A végén még volt egy kétoldalas tudosítás valamilyen koncertről és ennyi volt.

Na, szedjük akkor össze, hogy mik is voltak ezek az állandó rovatok és mennyire emlékeztél ezekből. Szóval: Show főcímek, itt elfogadom, ha csak mondjuk a terefere vagy a pop táviratok volt meg, aztán Bravo lelki teszt, Bravo filmképregény, szerelem, szex, gyengédség, Bravo talk show, Új sztárok/Új videó/Film, video ajánló, Hit Listák, Bravo-foto-love-story, rejtvény, horoszkóp, divat, lemezsarok, song book. Ez így 13.

Kommentben jöhetnek, ki mennyire emlékezett ezek közül.

Amúgy ha valaki akar venni, hogy nosztalgiázzon kicsit, sok helyen találhat, apróhirdetéses oldalakon. 

Érdekes, hogy milyen kevés reklám volt az újságban, mennyire kevésből is meg tudták oldani a megjelenést. Jó, biztosan voltak fizetett cikkek, amikor egyik-másik bandáról, együttesről írtak, de akkor is jó volt, hogy nem csak reklámért fizettél, hanem tényleg volt olvasnivalód egy jó órácskára. Ráadásul ezek a témák tényleg fontosak voltak, mert később, mint már említettem, kibeszélted őket és ha be akartál csatlakozni egy beszélgetésbe, akkor ezek fontos infók voltak, sokszor ezek nélkül nem is igazán tudtad, hogy miről beszélgetnek a többiek.

Hát srácok, ennyit gondoltam mára. Remélem élveztétek ezt a kis utazást, ha van otthon régi Bravotok és csináltok egy fotót vele, szívesen meglesem. Ezen túl bármilyen sztori jól esik, nosztalgiázzatok kicsit a komment szekcióban.

A véleményetekre továbbra kíváncsi vagyok, szóval találkozzunk a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok). Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát. E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni.

Találkozzunk a jövő héten is.

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Demeter Norbert

Sziasztok!

Demeter Norbert vagyok, [bekezdés]-díjas író és valószínűleg azon kevesek egyike, aki zongoratanulmányai ellenére sosem tanulta meg a szamárindulót. Üdv a Retrolurkók blogon, ahol hétről hétre, különböző témákon átívelve merülünk alá azokba a hőn szeretett és noszalgikus 80-as, 90-es évekbe.

Sok mindennel készülök nektek és igyekszem majd lehetőség szerint minden olyan tárgyat, dolgot, filmet, szóval tényleg mindent előszedni a múltból, ami valamilyen formában az életünk fontos része volt és meghatározta a fent említett két évtizedet.

Szóval kössétek fel a gatyát, mert tuti, hogy fogok tudni egy-két olyan dolgot mondani, amit már biztosan elfelejtettetek vagy ha nem is, hát hótziher, hogy jó ideje nem is gondoltatok rá.

A mai rész kicsit kapcsolódik az előzőhöz, igaz, csak annyiban, hogy a hely, vagy mondhatni az intézmény, amiről ma szó lesz, sokban hozzájárult az otthoni videózás kényelméhez a 80-as és 90-es években. A mai időutazásban ugyanis a videokazetták szentéjébe, a videózás templomába, a videobolondok egyik kedvenc helyre látogatunk el. Hölgyeim és uraim, Isten hozott benneteket a videotékák világában!

                       Milyen szépen, sorban állnak a kazik! (A Hobbit valami furcsa időutazóként van jelen.)                       (forrás: welovebudapest)

A sztorihoz hozzátartozik, hogy Fehérgyarmaton születtem, ez egy szatmári kiváros, közel a román és az ukrán határhoz. Imádnivaló és kedves hely, egy csendes kis sziget. Itt is nőttem fel és itt éltem egészen 23 éves koromig. 

Mindig is szerettem Gyarmatot, többek között azért is, mert bár kisváros volt, minden megvolt benne, amire a 80-as, 90-es években egy bolondos kisfiúnak szüksége volt. Volt strandunk, játék-, és könyvesboltunk, mozink és (dobpergés) videotékáink. Nem tudom, a város mennyire volt nagy vagy kicsi, de egészen pontosan három kölcsönzőt is el tudott tartani. Mindjárt rá is térek ezekre, előtte viszont kis ismertető, ha valakinek fogalma sem lenne róla, mi is volt ez a hely.

Fehérgyarmat, 1995 (forrás: Facebook)

A videotékából (bármilyen meglepő :)) videofilmeket lehetett kikölcsönözni. Általában meg volt szabva mennyi filmet vehettél ki egyszerre, és minden kazi be volt árazva. A kölcsönzési díj nagyban függött attól, mennyire volt új egy film, illetve számításba jött még a népszerűsége is. Ez utóbbi a leárazásban játszott szerepet, minél többen vártak egy kazettára, annál tovább maradt magasan a kölcsönzési díja.

A kikölcsönzött filmeket 24 órára vehetted birtokba, de általában nem szívóztak akkor sem, ha nem percre pontosan vitted vissza a kazikat. A fő az volt, hogy másnap záróráig megjelenj velük a téka pultja előtt.

Ha késtél, fizetted a következő napidíjat, majd a következőt és így tovább. Ha megrongálódott, elveszett vagy tönkrement a kazi, akkor ki kellett fizetni.

Egyébként, az akkori viszonyokhoz mérten elég komoly szerződést kellett aláírni a beiratkozásnál és azt hiszem, hogy csak 12 éven felül lehetett kölcsönözni. Na, már, ha nem ismerte anyukád, apukád vagy a nagyobb tesód a tékást, mert akkor 7-8 évesen is hozhattad, vihetted a kazikat.

Minden film műfaj alapján volt rendszerezve, de általában külön polcok voltak az újdonságoknak és a leárazott kazettáknak. Néha meg is lehetett venni egy-két régi darabot, de ezek addigra már olyan rongyosra voltak nézve, hogy teljesen tönkretették az esetleges birtkolási élményt, szóval egyáltalán nem érte meg az üzlet. Azt, hogy milyen volt a kínálat, szintén a tékás határozta meg. Szerintem hasraütéssel vagy max a megérzéseire hagyatkozva állította össze a kazettaparkot. De az azért elmondható, hogy a jelentősebb filmeket megtaláltad egy jó tékában.

Egyébként a mozin kívül, nagyon sokáig a videotéka volt az egyetlen lehetőség ezekben években, hogy filmet nézhess.

A nagyobb, magyar forgalmazók 1988-től kezdtek megalakulni közülük jópár, pl. az InterCom vagy a UIP Dunafilm ma is működik.

Az InterCom logója a '90-es évekből

A film vetítésétől számítva, nagy általánosságban hét hónapot kellett várni arra, hogy a tékába besétálva kikölcsönözhesd egy napra a várva várt filmet és ekkor újra összeülhetett a család, hogy közösen és viszonylag olcsón szórakozhasson. Ez a hét hónap szerintem a marketing része is volt, mint ahogy most sem küldik rá a mozis verzióra azonnal a dvd-t vagy a digitális fájlt (milyen hülye így ez a kifejezés), gondolom kicsit ki is akartak éheztetni, hogy abban a pillanatban, ahogy a film felbukkant a polcokon, azonnal vesd is magad rá.

Na, hát azt hiszem, így bevezetőnek ennyi elég is és akkor, ha nem bánjátok, bele is vágnék a saját történeteimbe.

Mint, ahogy mondtam, Fehérgyarmat három videótékával büszkélkedhetett. Ott volt a King, a Tisza téka és ha valamiért ezekben nem találtad meg, amit szerettél volna, esetleg úgy gondoltad, hogy inkább bonyolítanád az életedet, akkor még a könyvesboltból is kölcsönözhettél. Ez utóbbiban csak egyszer jártam, majd rátérek később, hogy mi vitt rá erre a tettemre.

Eleinte egyébként, sokáig a King volt az egyeduralkodó a piacon. Nem tudom, pontosan mikor nyithatott meg, de arra emlékszem, hogy a Sárkány, Bruce Lee élete című filmet már innen kölcsönöztem, az pedig barátaim, bizony 1993-ban jelent meg, szóval ez sem tegnap volt. Viszont addigra a nálam pár évvel idősebb uncsitesóm már régóta vendége volt a Kingnek, szóval el tudom képzelni, hogy valahol a rendszerváltás környékén indulhatott. Egy fiatal házaspár üzemeltette, hívjuk most őket Erikának és Ferinek.

A King egy jól felszerelt téka volt, jellegzetesen fűszeres illatal, az ablakait feketére festették, emiatt mindig félhomály volt bent. Három vagy négy lépcső vitt fel a szetélybe, balra a beugróban a horrorfilmek foglaltak helyet, nem kell mondjam, Norbi kedvenc része volt és mindig itt kezdtem a nézelődést, majd jobbra haladva a thrillerek következtek, a sort pedig az akciófilmek zárták. Itt egy nagy cserépkálya állt, a peremén mindig Erika vagy Feri által jónak tartott filmek foglaltak helyet, kvázi, mint egy ajánló sor úgy funkcionált, majd jött a pult. Aztán a mesék, vígjátékok, asszem ebből volt a legtöbb és a végén a művésziesebbnek gondolt filmek pihentek, musicalek, drámák, ilyesmik. A terem közepén volt egy nagy toronyszerű polc, a tetején tévével, amiben mindig valamilyen film ment. Szóval tényleg olyan volt, mint egy templom vagy egy szentély. A pultban általában Erika volt, mögött gyönyörű sorrendben álltak a kazetták, mert hogy a polcokra, természetesen csak a tokok voltak kitéve. Ha megvolt, amit választottál, a pultnál megkaptad a kazit, egy nyugtát és mehettél utadra.

A hely különlegessége még abban rejlett, hogy a nagymenő haverok, mármint az Erika vagy a Feri haverjai, innen mehettek át a moziba, merthogy a téka a mozi mellett volt és egy ajtó kötötte össze őket. Nem tudom, hogy mi volt a szerepe a vagánykodáson kívül, mert ha jól emlékszem, ugyabban a váróterembe érkeztél meg ezen az ajtón keresztül is, mintha a mozi bejáratán jöttél volna, talán a tömeget kerülhetted el, esetleg még ajtónyitás előtt megjelenhettél a jegypénztárnál. Ezt nem igazán tudom és ebből ki is találhattad, hogy én nem tartoztam ebbe a körbe. De erről majd a jobb emlékezetű gyarmatiak biztosan felvilágosítanak, hogy miért is volt jó így érkezni a moziba. 

Egy szó, mint száz, a King menő téka volt. Az árszabás is elég kedvezően alakult, főképp az olyan kis zsebpénzű gyereknek, mint én voltam. Az új filmek kölcsönzési díja 150 Ft volt, a következő kategória a 100 Ft-os volt, majd jött a legalja, az 50 Ft-os. Tehát azért nem volt egy rossz biznisz, mondjuk én max. két vagy három kazival járkáltam, hiszen másnapig meg is kellett nézni a filmeket.

A negatív ebben a tékában nekem az volt, hogy mivel kisgyerek voltam, nem igazán tudtam haverkodni a tulajokkal olyan nagyon. Nem akarom öregíteni őket, de egy tizes minimum volt közöttünk, ha nem több, szóval nem is nagyon várhattam el az extra bánásmódot. Mert, hogy kimondatalanul is volt VIP szekció és ez bizony nagyon jól jött, mikor a legújabb filmekről volt szó. Ugyanis azok feliratkozási rendszerben működtek, azaz, minél nagyobb haver voltál, annál hamarabb nézhetted meg az adott filmet. És ha nem voltál benne ebben a bűvös körben, akkor bizony volt, hogy hónapokig kellett várnod a kazira, ami mikor már a kezedbe jutott, annyira salátára volt nézve, hogy egyszerűen élvezhetetlen volt. Emlékszem, a Maszkra több, mint 7 hónapot vártam, hogy hazavihessem. Azért ma már egy ilyen üzletpolitikával két héten belül bezárhatná a boltot a vállalkozó, de akkoriban ez így működött. Lehetett lázadozni ellene, de nem volt igazán jó ötlet Erikáékat magadra haragítani, mert akkor, legalábbis a szóbeszéd így járta, nem biztos, hogy kaptál kazit legközelebb is.

Engem mondjuk egyszer bosszantottak fel a sok év alatt, amikor is a Vírus című filmet vettem ki. Kifizettem, haza is vittem, de a videónknak valamiért nem teszett, pedig éppen aznap pucoltam meg a fejet és előtte apám 12 hónap az erődőnjét meg gyönyörűen vitte, de most csak sistergés, meg némi, folytott hang jött át és a kép totálisan elment, hagyák rohadt háborúja.

Jó, semmi baj, hallottam már olyat, hogy visszavitted és választhattál másikat. Úgyhogy bringára fel és irány. Csakhogy Erikának valamiért rossz napja lehetett, mert miután meghallgatta a panaszomat, bedobta az ő videójukba a kazit, ami ott és akkor tökéletesen működött. Valószínűleg azt hitte, hogy kamuzom és miután megnéztem a filmet így akarok még egy ingyen kazettát lenyúlni tőle és hiába mondtam, hogy most voltam itt egy negyed órája, hát hogy nézel meg egy majd' 2 órás filmet 15 perc alatt?, de nem hitte el, hanem visszavette a kazit, majd kedvesen közölte, hogy viszlát. Akkoriban még nem nagyon tudtam megvédeni magam, nem is volt olyan nagy pofám, mint most, de azért az bennem volt, hogy tudod kivel szórakozzál anyukám, szóval egy százassal a zsebemben a könyvesbolt felé vettem az irányt és azzal a húzással kikölcsönöztem a Vírust.

Mit ad Isten, hazafelé menet kivel futottam össze a zebránál? Erikával. Akkoriban már járta az a szóbeszéd, hogy nem igazán tolerálták, ha máshonnan kölcsönöztél és ha meglátták nálad más téka kaziját, akkor egy darabig ki voltál tiltva a Kingből. Nem kell mondjam, milyen szemeket meresztett, mikor meglátta nálam a Vírust. Gondolom, leeshetett neki, hogy nem kamu volt a dolog, amit percekkel azelőtt előadtam neki, de engem ez akkor nem igazán érdekelt. Köszöntem neki és hazatekertem.

Persze nagy volt a pofám, mert akkor már megnyitott egy másik téka is Gyarmaton, ez pedig a Tisza téka volt, így egyáltalán nem kellett lemondanom a filmezésről. Ez a téka egyébként franchize-ban működött, függetlenül attól, hogy akkoriban azt se tudtam, mi az, de, itt már anyuval kellett menni beiratkozni, mert 18 év alatt csak úgy szolgáltak ki. Nagy sajnálatomra nem adták ide az eredeti tokot, pedig az úgy volt vagány, mikor mindenki látta, milyen fasza ízléssel kölcsönzöl. :D Hanem külön, papírtokuk volt, egységes, sötétkék-világoskék kombóban rajta a kölcsönző logójával.

Ugye, a fent említett könyvesboltos kölcsönzés után nem igazán akartam további balhékat Erikáékkal, meg azért egy kicsit meg is voltam sértődve, szóval elkezdtem a Tiszába járni. A klienskör pedig hamarosan nőni kezdett, ennek pedig több oka is volt. Az első és talán a legfontosabb az volt, hogy aki nem tartozott Erikáék menő klubbjába és nem akart hónapokat várni egy addigra tönkrement kazira, akkor itt sokkal, de sokkal hamarabb hozzájutott a filmekhez.

A Rettenthetetlen VHS a Jófogáson (forrás: Jófogás)

Másik oldalról, mivel franchize volt, ezért sok alkalommal kölcsön tudtak kérni más városok tékáiból egy-egy filmet, ha az, amit kerestél éppen nekik nem volt meg. Aztán ott volt még a kínálat, amiben bizonyos szempontok szerint lekörözték a Kinget, legalábbis az én szememben. Nagyon sok kultikus, ám régi film is megvolt nekik, ráadásul, mivel a legtöbben értéktelennek tartották őket, ezek a kazik az 50 Ft-os szekcióban csücsültek. A teljesség igénye nélkül így láttam például a Rémségek kicsiny boltját, a Vörös halál álarcát vagy épp a Kút és az ingát és még volt jónéhány film, amik akkoriban nagyon érdekeltek és felbecsülhetetlennek tartottam, hogy megnézhettem őket.

Ennél a tékánál viszont a tulajok nem igazán értettek olyan jól a marketinghez, mint Erikáék. Míg a Kingben tényleg körbeudvaroltak, megadták a módját a dolgoknak és tényleg olyan volt az egész, mint egy templom, itt kevésbé volt bensőséges vagy épp barátságos a viszony. A misztikum pedig tökéletesen hiányzott belőle. Nem érezted magad fontosnak, ugyanúgy szolgáltak ki, mint bárki mást. Az egészre csak üzletként tekintettek, míg a Kingben Erikáék a kazik mellett egyfajta életérzéssel is szolgáltak neked. Akinek ez nem felelt meg, az szépen visszasomfordált a Kingbe.

Még egy fontos dolog volt viszont, ami a King malmára hajtotta a vizet és ez pedig a kazik kölcsönzési díja volt. Egy ideig hasonló díjszabás volt a Tiszában is, de szerintem franchize szinten voltak rögzítve az árak, mert egy idő után az új filmek 150 Ft helyett, 300-ba kerültek, a 100 Ft-ak, 150-be és egyedül az 50 Ft os szekció maradt érintetlenül. Arra kifejezetten emlékszem, hogy a Dupla sárkány című szörnyűséget és a Waterwold című klasszikust már egyaránt 300 Ft-ért vihettem haza. És mivel nem volt túl sok a zsebpénzem, miután meguntam az olcsóbb szekciót, én is visszatértem a Kingbe. Érdekes volt azonban, hogy Erikáék egyáltalán nem haragudtak vagy toltak le, amiért máshonnan is kölcsönöztem, hanem tök barátságosan fogadtak, szóval szerintem csak a rosszakaróik terjeszthették róluk ezt a hülyeséget. 

Ezeket az Index fórumon árulták még 2019-ben (forrás: forum.index.hu)

Aztán, miután a mozi bezárt, a King is elköltözött, a Tisza tök sokszor cserélt tulajt meg helyet is. Volt, hogy egyik napról a másikra költöztek és úgy kellett keresni, a várost járva, hogy most akkor hová is vigyem vissza a kazit?

Aztán később olyan is volt, hogy összehaverkodtam a Tiszában dolgozó csajjal, aki a főnöke hozzájárulásával megengedte, hogy este záráskor elvigyek egy filmet ingyen, viszont nyitásra vissza kellett vinni. Hát mondanom sem kell, hogy így mindegy volt, hogy tokkal vagy tok nélkül kapom a kazit. :D

De pl volt olyan is, hogy az egyik osztálytársam anyukájáék hozták le a közeli nagyvárosból, Mátészalkáról a kazettákat a gyarmati Tiszába és cserébe a segítéségért egy vagy két napig ott maradhattak náluk az új kazik, hogy megnézhessék őket. Így néztem meg pl a Mortal Kombatet videón.

Ezen felül, amikor vidéken nyaraltam anyai nagyanyáméknál, ott a faluban a tékás rokon volt, így a filmnézés szintén nem került egyetlen fillérembe sem, ráadásul addig lehettek nálunk a kazik, ameddig meg nem untuk őket!

Nem is tudtam volna magamnak jobb álommelót elképzelni, mint, hogy tékás legyek. Hát, mit gondolsz, egész nap a kazetták között, rendezgetni, rendelni őket, a plakátokat, a propokat. Szerintem ott is aludtam volna a tékában. :D

Ám, ahogy a videokazetták fölött eljárt az idő és megjelentek a dvd-k, a tékák is elvesztették, legalábbis számomra a varázsukat. Az nekem csak VHS-ekkel volt autentikus.

Nemrég, egy vagy talán két éve láttam, hogy valaki több száz kazit, egy teljes videotéka gyűjteményét árulta valami 200 vagy 300 ezer forintért. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ha lett volna egy elég nagy szobám nekik, akkor valóra váltottam volna az álmomat, megvettem volna őket és lett volna otthon saját videotékám! A lelkem legmélyén élő gyerek amúgy még mindig reménykedik abban, hogy ez egyszer valóra válhat. Aztán ki tudja... :)

Hát srácok, ennyit gondoltam mára. Remélem, hogy tetszettek a sztorik és remélem, hogy jó kis emlékek jöttek vissza nektek is, még ha nem is aTiszába vagy a Kingbe jártatok kölcsönözni   :) Ha van bármilyen tékás, kölcsönzős sztoriktok, nagyon szívesen veszem őket. Ne habozzatok leírni.

A véleményetekre továbbra kíváncsi vagyok, szóval találkozzunk a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok). Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát.

E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni.

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Demeter Norbert

Sziasztok!

Demeter Norbert vagyok, [bekezdés]-díjas író és valószínűleg az egyetlen a világon, aki havonta legalább egyszer megnézi a Világ Urai című filmet és üdv a Retrolurkók blogon, ahol hétről hétre, különböző témákon átívelve merülünk alá azokba a hőn szeretett és noszalgikus 80-as, 90-es évekbe.

Sok mindennel készülök nektek és igyekszem majd lehetőség szerint minden olyan tárgyat, dolgot, filmet, szóval tényleg mindent előszedni a múltból, ami valamilyen formában az életünk fontos része volt és meghatározta a fent említett két évtizedet.

Szóval kössétek fel a gatyát, mert tuti, hogy fogok tudni egy-két olyan dolgot mondani, amit már biztosan elfelejtettetek vagy ha nem is, hát hótziher, hogy jó ideje nem is gondoltatok rá.

És akkor indítsunk is egy olyan tárggyal, ami nélkül ez a korszak majdhogynem elképzelhetetlennek tűnik. Az én szememben sokáig ez volt A szórakozás és nem csak kényelmessége miatt, hanem azért is, mert sok esetben összehozta a családot és talán az egyik legikonikusabb és legközkedveltebb dolog volt ez, és ha elolvastad ennek a résznek címét és miért ne tetted volna, akkor már nem is foglak tudni meglepni azzal, ha azt mondom, hogy ebben a posztban magáról az isteni videokazettáról és az otthoni videózásról akarok kicsit nosztalgiázni.

Hát az biztos, hogy nem tegnap volt utoljára, mikor a kazit a videomagnó kis ajtócskáján áttolva hallgattam a készülék zörgését, ahogy előkészítette a szalagot a lejátszásra. Nem tudom, emlékeztek e rá, de olyan hangok törtek ki a belsejéből, mintha az egész cucc szét akarna esni vagy fel akarna szállni. Főleg, mikor tekerni kezdte a kazettát. Így nézett ki, emlékeztek még?

Megmondom őszintén, mindig is imádtam a szertatásosságát az egésznek. És nem csak a technológia volt az, ami lenyűgözött benne, hanem a tartalom is érdekes volt, hogy mi van a kazin. És persze maga az élmény miatt is szerettem, meg hát új volt, más volt és valahogy az egész az elevenembe talált. Onnantól kezdve számítok filmfanatikusnak, hogy megnéztem az első filmet videón.  

Mielőtt viszont belekezdünk a sztorizásba nézzünk egy kis kazitörténelmet.

Az otthoni videózásban, leginkább az olcsósága miatt a VHS szabvány, azaz Video Home System lett elterjedt a 80-as évek elejétől. Egyébként a VHS-t a japán JVC fejlesztette ki még a 70-es évek végén. Voltak különböző változatai: a sima VHS mellett volt például az S-VHS, a Super VHS, ami nagyobb képfelbontást eredményezett vagy a VHS-C, amit a camcorderekhez vagyis a videokamerákhoz fejlesztettek ki és jóval kisebb is volt, mint a magnóban használt társa. Különböző játékidővel rendelkeztek, nem is tudom melyik volt a legrövidebb, de általában a 120, 180 vagy 240 perces kazik mentek a legjobban, legalábbis nálunk otthon csak ilyenek voltak.

forrás: filmcopycentre.com

Ezekre egy vagy két, egész estés film fért fel, mondjuk az is igaz, hogy akkoriban egy kétórás filmek már hosszúnak számított, ugyanis az átlagos játékidő olyan 85-100 perc között mozgott. De ezek mellett a legfontosabb mégis az volt és ez is emelte az otthoni szórakozás királyává, hogy egy tévével és egy videomagnóval felszerelve ezek a kazik mozivá varázsolták a szobádat. És akkoriban ez nagyon nagy szó volt.

Hát képzeld el, igazán jó filmet, most az amerikai filmekre gondolok elsősorban, csak moziban nézhettél. Otthon két tévé csatorna közül választhattál, volt az "egyes" és a "kettes", hétfőnként nuku adás, én nem is tudom meddig volt ez így, talán a 80-as évek végéig, szóval vagy zenét hallgattál vagy olvastál, esetleg előkerült egy Gazdálkodj Okosan vagy valami más társasjáték, meg aztán biztos volt egy-két másik lehetőség is a kikapcsolódásra, de köbö ennyi.

És akkor egyszer csak jön a videózás és minden este, már ha be tudtál szerezni elég kazit, új filmet nézhettél. Vagy újranézhetted azt a filmet, ami tetszett. Szerintem ez volt olyan előrelépés és újdonság, mint az, amikor az okostelók megjelentek a piacon. És hát mindenki videomagnót akart! Nem is volt olyan ismerősöm, akinek előbb vagy utóbb ne lett volna videója otthon. Ugyanolyan hétköznapi dolog lett, mint egy hűtő vagy egy mosógép. Mondjuk ez már inkább a 90-es években volt, de mielőtt még túlszaladnék, maradjunk kicsit a 80-as közepénél.

Én ugyanis ekkor találkoztam először ezzel a csodával, amikor is nagybátyámék, akik egy utcával laktak csak lejjebb tőlünk vettek egy videomagnót. Na, engem ott veszített el a világ! Olyan voltam, mint egy szivacs, nem tudtál olyan filmet mutatni, ami ne érdekelt volna vagy nem lettem volna kíváncsi rá. Lehetett akármilyen rossz, gagyi, én ki nem hagytam egyet se. Idővel a nagy kedvenceim a verekedős meg ninjás filmek lettek. És akkor szedjünk elő pár nevet ebből a világból. Emlékeztek még Cyntia Rotrockra? Vagy Lorenzo Lamasra? És Michael Dudikoff? Esetleg megvan még Don "The dragon" Wilson? Na, ezek majd külön bejegyzést is érdemelnek, de a lényeg, hogy imádtam ezeket. És emellett a horror volt a csúcsok csúcsa nekem. Szerintem 10-11 éves koromra minden fontosabb horrorfilmet is láttam.

Ennek az időszaknak volt egy nagyon különös része, már ami az otthoni filmezéshez kapcsolódik. Hiszen, ha a 80-as években videóztál akkor a filmeket narrátorosan láttad. Kivéve, ha a tévéből vettél fel valamit, de azok maximum mesék vagy rajzfilmek voltak. Vicces, hogy például a Disney féle Csipkerózsikát is alábeszélősen láttam. Na, gondolhatod, az milyen volt! Asszem volt annyi lélekjelenléte a narrátornak, hogy a dalokat békén hagyta, de különben már ebben sem vagyok biztos.

Röhögni ér! :D

Figyu, hogy ha nem tudod, hogy most miről is beszélek, semmi gond, pár mondatban elmagyarázom, hogy mi is az a narrátoros film és hogyan tett szert ekkora szerepre. Bár ez utóbbi talán magyarázat nélkül is érthető.

Már említettem, hogy a 80-as években csak moziban tudtál nagy filmeket nézni, műsoros kazetták egyáltalán nem is voltak kaphatók. Dehát leleményes nép a magyar, úgyhogy a megoldás az otthoni filmnézésre a következő volt: külföldről becsempészték a kazettákat, általában német nyelvterületről, valószínűleg Németország vagy Ausztria közelebb volt, mint Anglia és így ezek a könnyebben beszerezhetőek voltak, és aztán valaki lefordította a szövegeket, majd általában, egy erre minden fronton alkalmatlan pasi az egészet felolvasta, miközben ment a film.

Ma már ez totálisan elképzelhetetlen lenne, főleg egy olyan szituban, mikor a gonosz gyilkos épp kibelezi az aktuális tinicsajt és miközben az fájdalmában sikoltozik a vásznon, a narrátor minden tehetségét beleadva siránkozik, hogy: Ne! Ne! Jaj! Jaj!

Ez volt akkoriban a csúcs és a fenét se érdekelte, hogy mennyire rontja a szórakozást egy folyamatosan duruzsoló pasi. A fontos az volt, hogy láttuk a filmet. Én mondjuk a ma ikonikusnak tartott, mondott filmeknek a nagy részét így láttam: Rambót, három vagy négy Freddyt, Péntek 13-akat, A bolygó neve halált, Gonosz halottat, Amerikai ninja 2 részét, a Csipkerózsikát, sok kung fus filmet... Sok volt. Csak azt tudom, hogy alig vártam a következő videós estét és azt, hogy mit fogunk nézni. Itt olyan 5-6 éves lehettem szóval valahol 87-88 körül járunk. 

A narrátoros filmek egyébként egészen addig velünk maradtak, amíg aztán a rendszerváltás után beinduló videótékák (erről majd a következőkben akarok részletesen beszélni) meg nem jelentek, de kereskedelmi forgalomban még akkor sem nagyon lehetett videokazikat kapni. Ezt csak onnan tudom vagy gondolom, hogy volt a családban tékás és tőle, pult alól sokáig még ugyanúgy csak a narrátoros filmeket lehetett venni. Sőt, van is otthon anyuáknál a padláson egy szerintem maszter kópia, a The Masters of the Universe című, itthon a Vico gondozásában a Világ ura címmel megjelent Dolph Landgren film eredeti, német tokban, eredeti kazettán. Mert mondjuk én úgy gondolom, hogy kellett legyen egy maszter példány, amiről aztán a többi kazit másolták, nem hiszem, hogy a narrátor minden egyes kazettát felmondott. Az azért nagy meló lett volna.  

Mindenesetre szívesen beszélgetnék olyannal, aki ezzel foglalkozott, mármint hangalámondásos kazettákat csinált, mert nagyon érdekelne, hogyan is zajlott ez a valóságban. Egyébként innen köszönöm meg ezeknek az embereknek a munkáját, mert nélkülük nagyon színtelen és némileg unalmas lett volna a vizuális szórakozás a 80-as években. Szóval respekt! :) 

De ugye a videozás nem ért itt véget, később, főleg mikor már olcsóbban lehetett egy videomagnóhoz hozzájutni és sokkal szélesebb körben vált elérhetővé ez a fajta szórakozás, egész kis sufnibizniszek alakultak ki a videománia körül.

Az egyik volt például a kazettamásolás. Ha valakinek volt pénze két videóra beruházni vagy egyet kölcsön tudott kéri a sajátja mellé, akkor az szép kis összeget kereshetett a kalózmásolatokból. Főleg annak fényében, hogy akkoriban még nem volt divat minden filmet forgalomba hozni lakossági szinten. De a tékából kikölcsönzött filmről könnyű volt másolatot készíteni, persze nem nagyüzemben, ugyanis videokazit csak real time-ban lehetett másolni. Azaz nézted a filmet és közben a másik videomagnóval felvetted, amit nézel. Vagy nem nézted csak a két készülék ment, de a lényeg, hogy időigényes volt, azaz pont addig tartott, mint a film, amit másoltál. Az egyik haverom apja például rendszeresen másolgatott, igaz nem másoknak, csak maguknak és például volt olyan, hogy a haverom elfelejtette, hogy a faterja másol és belepörgetett a szalagba, miközben néztük. Na, ha ilyet csináltál, akkor az a másolaton is látszott. Szóval el tudod képzelni a meglepit, amikor hetekkel később meg akarták újra nézni az Első lovagot és a legjobb jelenetnél egyszer csak visszatekerődött a film mondjuk 10-15 percet . :)

A másolós bizniszek biztosan jól mentek, mert egy idő után a kazik előtt felhívás jelent meg, miszerint a másolás törvényt sért és akár börtönbüntetés is lehet a vége az efféle magatartásnak. A Magyar Videokiadók Egyesülete hologramos matricával látta el a kazettákat, ezekről az a hír járta, hogy mivel hologramosak, figyeld a logikát! megzavarják a másolást és a végeredmény csak zajos, zavaros, élvezhetetlen valami lesz.

Az okosok viszont kifundálták, hogy ha leragasztod alufóliával vagy vastag celluxal, akkor közömbösíted ezeket a hologramos "sugarakat". Természetesen nagy kamu volt, semmi köze nem volt a másoláshoz, de biztosan volt olyan háztartás, ahol időnként szét kellett szedni a magnót, hogy az alufólia vagy a cellux darabokat kiszedd belőle, ha valamit rosszul csináltál a leragasztásnál. :)

Volt még egy dolog, amit mindenképpen meg kellett oldani másolásnál, de ez volt a legegyszerűbben kivitelezhető. A kazetta elején ugyanis volt egy kis műanyag pöcök és ha az ki volt törve, akkor a kazettát nem lehetett másolni. Ez volt a másolásvédelem, rajta is volt a tokon, hogy másolásvédelemmel ellátva. Na, ezt úgy kellett megoldani, hogy celluxal lergasztottad a kis lyukat vagy papírzsepi darabot ragasztottál be, mindegy volt, csak valahogy utánozd a kis pöcköt. És aztán tadám, már ment is a másolás.

Itt az a kis pöcök, ami a másolásvédelmet hivatott szolgálni, már ha kitörted. (forrás: wikipedia)

Akkor ami még a videózáshoz kapcsolódik:

Aztán nem tudom, hogy ki emlékszik, de még ebbe a tárgykörbe tartoztak az úgynevezett tisztítókazetták, mert hogy a magnó fejét egy idő muszáj volt tisztítani. Eleinte ezek folyadékkal működtek, szerintem valami alkoholos tisztítófolyadék lehetett, mert szúrós szaga is volt, és pár pillanaton belül el is illant.

Nagyon rövid, talán két perces játékideje volt a kazinak, nem is mágnesszalag volt benne, hanem ha jól emlékszem valami vastagabb papír, de erre most nem vennék mérget. Bal oldalon a kazettán, fent volt egy kis narancssárga lyuk, abba kellett, én már nem is tudom mennyit csepegtetni, aztán betoltad a videóba és lejátszottad.

Ez már egy újabb változat a tisztítókazettából, de a műküdési elv nem változott (forrás: ebay)

Arra viszont emlékszem, hogy mikor a végére ért a magnó automatikusan visszacsévélte a szalagot az elejére és utána ki is dobta. Nekünk az első videónk egy Aiwa volt, hiperérzékeny fejjel, én meg sokat tékáztam, szóval elég sokszor kellett fejet tisztítani apám nagy örömére! :) Mindig azt hallgattam, hogy majd tönkreteszem a videót! 

Később aztán lettek folyadék nélküli tisztítókazik is, arra már annyira nem emlékszem, mert én jól elvoltam a folyadékos történettel. Olyannyira, hogy egy idő után inkább szétszedtem a magnót és én pucoltam meg a fejet fülpiszkálókkal meg persze az alkolos folyadékkal.

Ja, úgyhogy meg kellett melózni a szórakozásért akkoriban elég rendesen. Persze ezzel nem akarom a mostani fiatalokat lefikázni, hogy bezzeg mi tudtuk, hogy mit meg hogy, megy ilyen hülyeségekkel. Én például tökre szívesen folgalkoztam ezekkel, és szinte teljes értékű hobbit tudtál eköré szervezni magadnak. Nem bánom, hogy ma már van Netflix, meg digitális tartalomelérés, mert butaság lenne a fejlődés útjába állni vagy nem használni a modern eszközöket és lehetőségeket. Akkor ennek volt az ideje és szerintem elég jól kikmaxoltuk a dolgokat.

Egyébként érdekesség és engem is meglepett, hogy mikor erre az adásra készültem, akkor olvastam a Wikin, hogy állítólag olyan jó minőségű kazetták is készültek, amiken például a minőségvesztés annyira minimális volt, hogy lepipálja még a dvd adattárolási minőségét is.

Nem tudom, mennyire igaz, de ha igen, akkor szerintem ez elég fasza dolog. Mert hogy azt eddig nem mondtam, hogy a vidikaziknak ez volt a legnagyobb baja, hogy minél többször nézted meg a filmet, a mágnesszalag annál gyorsabban kopott és egy idő után már tényleg csak zajok meg zörejek halmaza volt a film.

Vagy, épp úgy megszokott volt, hogy különböző vastagságú sávok futottak végig bizonyos időközönként a képernyőn.

Vagy például volt olyan magnó, ami előszeretettel ette a szalagot, begyűrte, sőt néha el is szakította. Ilyenkor jött jól, ha volt olyan nő a háztartásban, aki festette a körmét és akkor szépen átlátszó körömlakkal ragasztgattuk a szalagot. Egyszer a tékából kivettem a Rémkoppantók című filmet és azt valaki celluxal ragasztotta át, de úgy, hogy majdnem tönkretette a videónk lejátszófejét. Ilyen ujjnyi vastagon ragasztotta át. Szóval barmolósan is lehetett javítgatni, nem csak szépen és ügyesen.

De emellett aztán, amikor a videózás a csúcson járt, volt külön újság is, az akkori filmes magazin, a Cinema kistestvére a Cinema Video Plus, amiben az otthoni videózással kapcsolatos hírekről, termékekről, megjelenésekről és kazettákról tájékozódhatott a hozzám hasonló videóbolond. Akkor volt olyan, hogy bizonyos filmeket a stúdiók vagy kifejezetten videóra készítettek vagy mondjuk az usán kívül nem vitték be moziba, csak VHS-en jelent meg.

CVP - 1995. szeptemberi szám címlapja (forrás: regikonyvek.hu)

Hát, most így hirtelen ennyit gondoltam elsőre. Remélem, hogy tetszett ez a kis időutazás, remélem, hogy jó kis emlékek jöttek vissza vagy, ha valakinek gőze sem volt a videózásról, akkor kicsit meg tudott mártózni benne. :)

A véleményetekre mindenképpen kíváncsi vagyok, szóval várlak titeket a Retrolurkók Facebook oldalán (@retrolurkok), ide egyébként töltök majd fel képeket meg anyagokat is a bejegyzéshez kapcsolódóan, hogy aki nem tudja, miről beszélek, az lássa is, hogyan néztek ezek a dolgok ki a valóságban.

Az instán is ott vagyunk, szintén @retrolurkok néven keressétek a csatornát.

E-mailt a retrolurkok@gmail.com-ra tudtok küldeni. Ha van jó kis videózással kapcsolatos sztoritok, akkor azokat szívesen veszem, a fenti elérhetőségek bármelyikén is küldjétek. Találkozzunk egy hét múlva, amikor is, kicsit még a videózás mentén haladva a korszak egyik ikonikus helyére invitállak majd benneteket, hasonló stílusban.

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Isten éltesse a Retrólurkókat!

Demeter Norbert