Akkoriban, emlékszem, mindig leesett decemberre a hó. Én pedig nagyon vártam, hogy a hófehér pelyhek maguk alá temessék a világot. Szerettem nézni, ahogy lassan kifehéredik az utca, eltűnnek a színek, a formák, már az egész világ csak egy homogén massza, nincs különbség bokor vagy bicikli között. A hó sosem válogatott és különséget sem tett soha. Mindent belep, amit odakint talál. 

A Kossuth Park Fehérgyarmaton, 1995-ben. (Forrás: Facebook*)

Szerettem kint lenni, amikor havazott. Mesék csodatájai rémlettek előttem fel, ahogy álltam a csöndet is rabul ejtő fehérségben. A Hókirálynőre gondoltam és igyekeztem kecses alakját a köd kavargó bodrai közé képzelni. Csillagfényes estéken a Mikulás szánja után kutattam az égen. De voltak saját történeteim is, melyben elveszett lelkek kóborolnak a havas tájon, kétségbeesetten keresve a kiutat az ismeretlennek tűnő házak között, miközben észre sem veszik, hogy csupán pár lépésnyire van az otthonuk. A végén persze mindig hazataláltak, de a havat, főleg ha köddel és zúzmarával érkezett, egyszerre éreztem fenségesnek, lenyűgözőnek és tiszteletet parancsolónak.

Az évek alatt rájöttem, kevés szebb dolog van a szememnek, mint a hófödte táj. Igaz, felnőttként már nem csak a vidám oldalát látom. De gyerekkoromban nem volt más dolgom a hóval, mint játszani vele és eltűnni benne. 

Anyu csak úgy engedett ki, ha rendesen felöltöztem. Ez a "rendesen" jelen esetben minimum 4 réteg ruhát jelentett: alsónadrág/zokni/atléta, jégeralsó/még egy zokni/póló, nadrág/pulóver, anorák/űrhajós sapka/hótaposó. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én egyáltalán nem bántam, hogy egy kisebb butik heti eladását magamra kellett húznom, mert így a kinti játék is sokkal derűsebb és kényelmesebb volt. Mert hát a szabály az volt, hogy egészen addig lehetek kint, ameddig nem ázik be a ruha vagy nem izzadok meg túlságosan. Mondjuk, ez utóbbi akkoriban még nem fenyegetett nagy veszéllyel és az első dolgot is könnyű volt elkerülni, csak bizonyos helyzetekben kevesebb önfeledtségre és több figyelemre volt szükség. Péládul, maximum nyakig volt csak szabad elmerülni a hóban, vagy ha megráztad egy ágat magad fölött, akkor vigyázni kellett, nehogy a nyakadba hulljon a hó. Ha ezeket betartottam, mindent lehetett csinálni. Hógolyózni, hóembert, hóvárat építeni vagy csak sétálni a végtelen fehérségben. 

Nyakig be kellett öltöznöm, gondolom nektek is. (Forrás: Anyu)

Bár voltak barátaim, a hóban a legjobban egyedül és leginkább este szerettem játszani. Volt valami különös intimitása ilyenkor tájnak. Fent a sötét ég, lent a vakító fehérség, közöttük a lámpák fénye. Szép volt, meghitt, varázslatos. Meg hát az az illúzió is tetszett, hogy nincs körülöttem senki, csak én vagyok meg a hatalmas fehérség. Tényleg volt bennem egyfajta tisztelet a hóval kapcsolatban. Szerettem vigyázni a fehérségére, csak ott összejárni, ahol muszáj volt, és igyekeztem az érintetlenségét is megőrizni, amennyire tőlem telt, mert szerintem úgy a legszebb a havas táj, ha háborítatlan. (Kíváncsi vagyok, ha a pszichológusom elolvassa ezeket a sorokat, milyen következtetést tud levonni ebből. :)) 

A fehérgyarmati református templom és az árvízi emlékmű, 1982-ben (Forrás: Facebook*)

Amúgy a Jóisten szerintem a gyerekek miatt teremtette a havat. Persze, mondhatod, hogy infantilizmus, mégis nekem úgy tűnik, nekik jelenti a legtöbbet. És milyen jó, hogy én akkor voltam gyerek, amikor a hó valóban havat jelentett és nem latyak volt, meg sár. Mert a '80-as években az első hó már akár novemberben is leeshetett és volt olyan, hogy egész télen kitartott. Igaz, néha olvadt, de nem féltünk, mert tudtok, hogy úgyis hullik hozzá hamarosan újabb. Szóval nem kellett attól félni, hogy ha vasárnap nem mentél el még egyet szánkózni, akkor lehet, hogy egy teljes évet kellett várnod, mire újra megtehetted. Persze, akkoriban is volt hómentes időszak a télben, de az volt a ritkább eset. 

Sok szép emlékem kapcsolódik ehhez az évszakhoz, a hóhoz, a decemberhez. A nyár után (vagy épp mellett?) ez volt a kedvenc időszakom gyerekként. És nem csak a játékok, meg a szünet miatt. Szerettem a lelki készülődést az ünnepekre. Hiszen küszöbön állt a mikulás és minden adventi gyertyagyújtással egyre közelebb lopakodott a karácsony és a szilveszter is. Egyre díszesebb és fényesebb lett a világ. Beindult az izgulás, vajon tesz virgácsot a Mikulás az ablakba? És mit fog a Jézuska a fa alatt hagyni? Tucatnyi izgatott kérdés, ami majd' szétfeszítette gyermeki szívemet. De az ünnepi hangulatot még jobb kicsit későbbre hagyni. Hiszen addig is, mennyi élmény várta az ember fiát és lányát odakint, a hidegben!

Mi például sokat jártunk családilag a Szamos töltésre szánkózni. Fehérgyarmaton nőttem fel a Hunyadi utcában, amitől a fent említett töltés maximum 15 percre volt autóval. És hát, amikor a hó már megfelelő keménységűre tapadt és legalább egyszer jól meg is fagyott, apuval előszedtük az üres kék, tápos zsákokat, félig megtömtük őket szalmával, majd unokatesókkal és nagybácsikkal meg nagynénikkel felszerelkezve, a teljes családunk kivonult ereszkedni. 

Igaz, nem a Szamos töltés és nem is Fehérgyarmat, hanem Vásárosnamény, de a móka ugyanaz (Forrás: Facebook*)

A Szamos töltés kiváló volt erre a téli szórakozásra, mert nemcsak elég magas és meredek volt, de az ártérre is széles sávot hagytak a folyónak, szóval elég pálya is volt, hogy a töltés alján kilőve még jó messzire csúszhasson az ember. És bár egy-két dologra érdemes volt figyelni, nem igazán volt túlzottan veszélyes játék ez. Egyetlen egy balesetem volt csak, ami dacára annak milyen sokat jártunk szánkózni, elég jó eredménynek mondható.

Történt egyszer, hogy egy ilyen ereszkedés alkalmával nem zsák jutott nekem, hanem egy szánkó. És vagány módon, hátonfekve ereszkedtem le a töltésen. Azt viszont nem tudtam, hogy a "pálya" végén volt egy megfagyott teherautó nyom (valószínűleg a helyi vadgazdaség Ifája lehetett, amelyiknek a kereke jó 7-8 centire merült a sárban, ami aztán megfagyva egy peremes vájatot hagyott maga után), én pedig szépen nekivezetttem a szánkót ennek a nyomnak. A végeredmény az lett, hogy a szánkó megakadt a peremben, én viszont testlieg továbbcsúsztam és a szánkó végén lévő, kiálló pöckök végigszántották a derekamat és a hátamat. Szerencsére nem kaptam tetanuszt, de a két, vékony vörös vonalka a bőrömön egy darabig még büszkén hirdette a figyelmetlenségemet. 

De amúgy az utcán is szuperül lehetett szánkózni. Sokszor vitt anyu minket suliba vagy oviba szánkóval. Imádtam bebugyolálva ülni a szánon, figyelni a mozdulatlan estét, ahogy betolul a köd a háza közé. Nevetni, ha anyu bolondozva szaladni kezdett velünk és kacagni, ha néha felborultunk. 

Már javában kifelé kacsingattam az általánois iskolából, mire a tesóm ovis lett. És amikor anyu szánkóval vitte oviba, a haverokkal lenyúltuk a nagyszünetben és együtt baromkodtunk az utcán. Őszintén, igazi áldás volt, hogy akkoriban olyan kevés autó szaladgált a városban, mert a gyerekeknek sokkal több játéktere volt, mint mostanában. Persze oda kellett figyelni, de az sem volt baj, ha az önfeledtség eluralkodott rajtunk, mert nagyon kicsi volt az esélye, hogy valami baj történjen. 

Aztán jártunk a jégre is sikanyózni. (Ez a szó az egyik kedvencem, főleg a tájszólásonkénti variációi. És ez ugye más, mint a korcsolyázás, mert sikanyózni cipővel kell, korcsolyázni pedig - na, vajon, mivel? -, korcsolyával kell). Igaz, ezt a játékot apu annyira nem támogatta, nem bízott a befagyott vizekben. Valahol megértem, mert minden évben hallottunk történeteket elővigyázatlan sikanyózókról, akik alatt beszakadt a jég. Igaz, a legtöbbjük megúszta azzal, hogy csurom vizes lett a ruhája, és kicsit megfázott, de volt olyan, aki sajnos nem volt ilyen szerencsés és magával ragadta a jeges víz. Szóval, nem volt mindegy milyen jégen sikanyózik az ember. Volt egy pár szabály, amit ha betartott az ember, kicsi volt az esélye, hogy baja esik. Ebből egyre emlékszem, ez pedig az volt, hogy ne gyengítsd a jeget. Ne dobálj rá követ és azonnal gyere is le róla, ha recseg. Repedezett jégre pedig nem szabad menni. Ja és jó olyan helyen sikanyózni, ahol többen vannak. Ott biztonságosabb, mert ha véletlenül megtörténik a baj, többen tudnak segíteni.

Sikanyózás (Forrás: Facebook*)

Sokszor belegondolok, milyen jó volt a '80-as, '90-es években gyereknek lenni, amikor még nem csak hírből ismertük az igazi telet. Amikor valóban kemény zimankó várt, ha kimentél a házból. Akár -15, -20 C° is lehetett odakint, metsző széllel, függönyként szakadó hóval. Megvoltak a veszélyei, de ha az ember odafigyelt és betartott pár szabályt, sokkal többet nyerhetett; egy különleges játszóteret, amiben kicsik és nagyok is egyaránt jól érezhették magukat, még ha csak egy rövid hógolyózás erejéig is. 

Ma is szeretem a behavazott tájat. És ma is ugyanolyannak látom, mint egykor. Mintha egy másik világra nyílna kapu, mely a miénkkel együtt létezik és annyira ismerős a szemnek, mégis teljesen más a megszokottnál. 

És így a végére hadd osszam meg az egyik kedvenc téli versemet, amit szintén a gyerekkoromból mentettem át. Már korábban is írtam róla, hogy mennyire imádtam Gazdag Erzsi Mesebolt című verseskötetét. Ebből hoztam most ezt a szép költeményt.

Tél a falun 

Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.

Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
“Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej.”

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
“Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!”

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
– Hadd ébredjen tavaszra!

* A fotókat, egy kép kivételével, amin én vagyok, Molnár Károly készítette. A fényképek eredetije ezen a Facebook oldalon található.